A kép tavaly készült a házhoz vezető hegyi útról. 

Tegnap HegyiYeti élő adását néztem, ahol egy felhasználó írta neki, van egy lány, aki felköltözött a hegyre, és párt keres. Keressen meg, hátha…

Egyből magamra ismertem, és kicsit megrémültem. Nem azért, mert javasoltak neki, hanem mert félreértelmezés történt. Valószínűleg nem a túloldal hibája, hanem az enyém. Mert félreérthető vagyok, talán gyakran. Azt is tudom, miért!

Mert én magam sem tudom, mit akarok. Nincs kijelölve egy keret, határ, nagy terv, ami alapján élek, haladok, ha közvetítek valamit, az gyakran ellentétes. Mostanában eljutottam oda, hogy ezen én magam remekül szórakozom, és kíváncsian figyelem, a reggeli gondolat, elképzelés helyett az esti állapotom mekkora fordulatot vett. Néha bizony nagy bukfencet produkál a stabilnak hitt terv.

És tényleg kiszámíthatatlan, nem egyértelmű és pláne nem mindenkinek érthető, amit néha megosztok. Tudom, hogy ami belül van, legtöbbször az vetül kintre. Itt meg aztán van minden, mint egy garázsvásáron, bolhapiacon. És tudjátok mit? Én imádom. A piacra járást, a nézelődést, a kincsek gyűjtögetését. Van, amit egyből használatba veszek, és gyakran forgatom, karbantartom. Aztán persze van, amit hazahozván nem találom a helyét, és csak leteszem random valahová, és kerülgetem. Néha méltatlanul elfeledem, és a rozsda eszi meg.

Én most úgy élem az életem, ahogy a bemutatkozómban is írtam: utamat keresem. Nézelődök, figyelek, gyűjtögetek, élményt szerzek, magamra fókuszálok, ha nekem tetszőt találok, azt örömmel használom, s ha valamit hazahozok, és kiderül, hogy potyára, akkor vagy tovább adom másnak, vagy az enyészetnek hagyom, elfogadva, hogy most ennyi fér bele.

Annyira nem keresem a lehetőségeket, sem munkában, sem a természetben, sem a férfiakat illetően.

Elmegyek dolgozni, mert szükség van a pénzre, és már megtalál egy-két maszek magától, anélkül, hogy hirdetném magam. Nincs szükségem túl sokra, de azért jó, ha van, amire támaszkodni tudok.

Nem azért megyek az erdőbe, hogy nekem tetsző terméseket, kavicsokat, ágakat hozzak haza, de mikor épp sétálok, és megtetszik nekem valami, lehajolok, felveszem, leporolom és zsebre teszem. Hazahozván szépen beteszem a megfelelő rekeszbe, azzal a biztos tudattal, hogy majd amikor odajutok, pont erre lesz szükségem, milyen jó lesz, hogy csak belenyúlok és előveszem.

Férfit sem keresek, célirányosan. Ha így lenne, már igencsak találtam volna, valamilyet. Nem biztos, hogy olyat, amire vágytam, de egy rendben lévőt. De attól, hogy járva az utamat, nyitott szemmel észreveszem, és alkalomadtán élénk női energiákkal érzékelek egy-két nekem tetsző legényt, még egyáltalán nem tudom, mit hoz majd a jövő.

Ugyanis én jelenleg már szerelmes vagyok. Semmi különösbe és minden csodásba egyszerre.

A kertbe, a nyugalomba, a reggeli madárfüttybe, a ház felett szálló hollókba, a kis békába a tejes ládából kialakított minitavamban, a lábamhoz dörgölőző macskámba, a reggeli horgolásokba, a kerítés mellől elugró szarvasokba, az ugató őzekbe a szomszéd erdőből, a sok felismerésre magamról, az izomláz nélküli kemény munkákba, a combomhoz simuló szoknyámba. A helyesen kezelt élethelyzetekbe, a hatalmas fejlődésre amin mostanában átmentem, a sok ezer képbe a telefonomban, a Zugra írt monológokba, a kedves hozzászólásokba, a séta közben ottmaradt pillantásokba, a minden reggel egymást köszöntő barátnőmbe, a virág és zöldségmagokba, a nyíló virágokba, a hatalmas ősfákba, az árnyékokba az erdőben, az itt döngicsélő dongókba, méhekbe és rovarokba. A házamhoz vezető hegyi útba, a ködbe ami a falut takarja be, a napba ami reggel a konyhaablakom előtt kél fel és ami a portám mögött megy le gyönyörű fényekkel borítva be a hegyet, a Holdba és csillagokba amik minden éjjel világítanak a házam körül.

Én ezeket sem keresem, kutatom. Csak észreveszem és gyűjtögetem őket. Néha letaglózva figyelve, néha csak sietve odapillantva, mert máshol van a fókusz.

Hogy férfit, társat, párt keresek-e?

Nem. Nem keresek. Csak hagyom az életnek, hogy elém sodorjon valakit, aki hatással lehet rám. Néha csak egy pillanatra csal mosolyt az arcomra, és suhan tova a forgalomban.

Néha pár napig mosolyogva ébreszt a jó reggelt üzenettel. Néha barátnőmmel mint verselemzést egy irodalomtanár, úgy kutatjuk, mit gondolt a költő, mikor azon sorokat írta, mit a legény nekem.

Néha rájövök, milyen nagy siker, hogy megugrottam régen rosszul kezelt helyzeteket, vagy felismerem, mitől érzek még belső szorongást, és miben kell még fejlődnöm. Vagy ha nagy is a külső nyomás arra, hogy engedjek az elvárásaimból, mégis kőkeményen kitartok, mert ezt érzem helyesnek.

Néha a legszebb, legtisztább érzés motivál, néha pedig egy bordélyház vezetője is szemeket meresztene, ha felvázolnám némely átsuhanó gondolatomat.

Néhány hónapja volt egy randim, mikor a srác azt mondta, készen áll egy komoly kapcsolatra, és bizakodva nézett rám. Én pedig őszintén bevallottam, nekem fogalmam sincs. Nem tudom, hogy mit tudok kínálni, adni a másiknak, hogy elég-e amit jelenleg nyújtani tudok. Viszont tudom, mit szeretnék, vagy mit nem, és őszinte kommunikációt folytatva annyit ígérhetek, hogy megteszem, amit tudok. Ha a másik félnek ez túl kevés-vagy épp túl sok, beszéljük meg, és majd aszerint próbálkozunk, hogy mind a kettőnknek jó legyen. De én a saját jómból nem engedek, és azt sem várom el, hogy a másik áldozza fel magát. Az volt az első randim amúgy, ahol a végén nyíltan megmondtam, nem szeretnék másodikat. Mert rendes, kedves, de én nem rá vágyom. Jó tapasztalat volt, milyen jó érzés a nemet mondás és magunkat választás élménye.

Az biztos, hogy azóta minden csak szebb és jobb lett, és azóta is épült a gondolkodásomba sok minden.

Tudom, hogy sok spiri vagy pszihológia vonalon mozgó nem hisz a szerelemben, mert az csak egy hormon, félrevezethet és becsaphat. Igaza is van! A szerelem elmúlik, és jobb esetben átalakul. Valami mélyebbé, jobbá. Ám, ha soha nem is volt, akkor számomra az nem más, mint egy érdeken alakuló, tudatos választás. Amire személy szerint nincs szükségem. Nincs bajom azzal, aki eszerint választ, de én nem az a nő vagyok, aki ilyen férfinek mond igent, és nem eszerint fogok én magam sem voksot tenni.

Ha így gondolkodnék, még mindig a városban élnék, normális munkahelyen dolgoznék, a társadalom által elvárt utat követném. Nem baj, ha valaki ezt teszi, érték az is. Neki.

Nekem kell a letaglózó érzet. Mint a sas a fejem felett elszállva, mint a lepke a kezemre szállva, mint a kibújó borsók a földben, mint.. Mint a megdobbanó szív egy elkapott pillanatban, mint a bizsergés egy első és a sokadik csókban.

Én ezt keresem. Az életet, és a szépet, amit adni tud nekem, már ha észreveszem és értékelem. Annyi mindenben ott van ez, hogy nem szorulok egy férfira, akinek mindezt pótolnia kellene. De ha van valaki, aki eléri azt, hogy nem csak megtetszik a piacon, és megveszem, hazahozom és kipróbálom, hanem vele még szebb és hasznosabb lesz az életem.. Na, akkor hajlandó vagyok kimozdulni a megszokott életemből, legurulni hozzá, s repeső szívvel itt is fogadni és magamhoz engedni. És minden telhetőt megteszek, hogy jól szeressem, karban tartsam, ha hibát észlelek, megjavítsam, hogy még sokáig lehessen velem, és szebbé tegye az életem. S lehetőleg én is hasonló élményeket adhassak neki.  

Ám addig is, mint egy útkereső hegyilány, megosztom a tapasztalásokat, amit úgy gondolok, másnak is hasznot, gondolkodni valót, vagy csak szórakozást nyújthat.

Mert nekem a blog is egy kis szerelem, egyre jobban élvezem, és sok hasznos dolgot mutat nekem. Igyekszem őszintén mutatni az életem. Amibe a kerttől kezdve a múltamig a férfiak is beletartoznak.

Jelenleg én ilyen szolgáltatást nyújtok. Blogos bolhapiac. Aztán mindenki annyit visz belőle haza, ingyen és bérmentve, amennyire neki szüksége van.

Ha nem tetszik, lehet fintorogva görgetsz tovább, és később nagyívben kerülöd, vagy felháborodva mondod, ezt meg azt milyen drágán adok.

Ha semleges vagy, megfogdosod némely portékámat, és üres kézzel továbbállsz. Néha visszanézve és figyelve, hátha valami neked kellő lesz végre.

Ha pedig hozzám hasonló vagy, miattam is jössz ki a piacra, és keresel a millió árus között. S meglátva kedvesen integetsz, pár kedves szót váltva nézed át a kincseimet, és ha találsz kedvedre valót, mosolyogva viszed haza. És ha szeretettel forgatod, szerintem mindhárman jól jártunk.

Te, a Kincs és én is.

Hú, de hosszú, hú, de színes, ügye?

Mint lenyugvó nap fényében egy virágos mező.

Gyűjts napfényt és virágot. A méhek pedig majd csak úgy követni kezdenek.