Rövid mérlegelés után gyors döntés

Ma lemerészkedtem a hegyről autóval.

Na, nem mintha nem maradt volna hó, de mivel olvadt valamennyit, és ismét csak mentem maszekolni, gondoltam, megpróbálom.

Ahogy gurultam szép óvatosan, koncentrálva az útra, arra gondoltam, talán tegnap már le lehetett volna jönni. Neccesen, de talán. Viszont átgondolva a lehetséges végkimeneteleket, nem baj, hogy nem tettem. Még most is kicsit tartottam a helyzettől, de már bevállalhatónak éreztem.

Aztán eszembe jutott egy mondat, amit az egyik poszt alá írt valaki. Hogy ha nagyok, erősek a határaim, akkor nem engedem be a jót sem, a rosszak mellett.

Aminek alapesetben lenne értelme, de pl a poszt alatt nem. Mert az, hogy kérem a követőket, hogy ne bizalmaskodjanak, és ezáltal meg lesz az esélye annak, hogy megharagszanak, és nem is kommentelnek majd, ne adj Isten kikövetnek, akkor azzal a jót is elzárhatom magamtól.

Ám, ahogy gurultam le, be kellett vallanom magamnak, hogy szinte mindig jól döntök, kockázat-nyereség témakörében. Ha pedig mégis máshogy cselekszem, mint amit a belső iránytű jelez, utólag kiderül, hogy nem a külső körülményekre, hanem magamra kellett volna hallgatni.

 A kommentelők felé tett erőteljes kérés, és az autóba nem ülés kapcsán is, hacsak a mai esetet nézem.

Szeretem a megérzéseim, az intuícióim, és a józan gondolkodásomat is. Egyszerre sok verzió fut le az agyamon, a lehető legtöbb végkimenetellel. Van, mikor azonnal döntök, de van, hogy mérlegelek, forgatom a lényemben a kérdést, és mindent összevetve a legkisebb rossz és legnagyobb jó felé haladva döntök. Persze, van, amit ismeret híján még nem tud az agyam betölteni, de a jelenben azzal nem is feltétlenül kell foglalkoznom.

Nem jöttem le a hóban, jégben, mert ismerem az autómat, és a saját magam korlátait is. Nem szoktam csúszós úton vezetni, még a síkságon sem, nemhogy itt.

Ha elakadok, keresztbe fordulok, belecsúszok a hegyi úton a szakadékos részbe, ha árokba hajtok, ha nekimegyek valakinek.. Mind-mind olyan kellemetlenség, amit az esetleges előnyök ellenére is inkább szem előtt tartok, és ezeket elkerülve lemondok egy útról. Tehát keresek más megoldást, amivel elérem a célomat, és teljesítem a feladatomat. Nem feltétlenül szállok ki a buliból, csak másik utat keresek. Lesétáltam maszekolni is, és dolgozni is, mindkét faluba, mikor kellett. Ha valahova pedig nem jutok el hát a hóhelyzet miatt gyalog, akkor az nem is olyan fontos, és halasztható. A Zug fel van szerelve mindennel, ami napokig, sőt, hetekig ellátna, ha ez elhúzódna. De nem indulnék neki, ha úgy látom, több a kockázat, a lehetséges kellemetlenség, mint amennyire a nyereség nekem fontos.

És ugyanez van még sok más helyzetben is, ami elém kerül.

Azok a kommentelők, akik nem tartanak be bizonyos íratlan, és írt (még ha csak általam is) szabályokat, az ő jelenlétük nem olyan fontos számomra, hogy elviseljem azt a kellemetlenséget, amit esetleg okoznak.

És a belső mérlegem pontosan mutatja nekem, hogy jól teszem, mikor ezt kérem. Nem tudom, melyik 50-es pasi örülne neki, ha a 14-20 éves lányának valaki ilyen stílusban kommentelne. Attól függetlenül, milyen tartalmakat oszt meg valaki a világhálón. Hozzáteszem, hogy sok tizenéves meredekebb dolgokat posztol, mint én bármikor is. De ne legyen már azért áldozathibáztatás, hogy valaki kiáll amellett, amit helyesnek gondol. És ez bármelyik posztomra igaz, amik eddig voltak, vagy amik ezután íródnak.

Nincs „normális” munkahelyem, mert abban a pillanatban, hogy szerződés írás lenne, úgy érezném, béklyó kerülne a testemre. De mivel pénz kell a megélhetésemre, és valahogy a kézműves szekcióm továbbra sem halad, megoldom, hogy eljárok dolgozni, úgy, ahogy nekem megfelel. Heti 3-4 nap, amiben becsülettel helyt állok, kiélvezem minden örömét és tanítását, tudva, hogy örökké nem ezt akarom csinálni, hogy alkalmiban gyárba járok dolgozni. De kezdek ismeretséget szerezni, és majd azok által szép lassan körvonalazódik, mi legyen a jövőben. Nyugdíj (ami azoknak sem nagyon lesz, akik most huszonévesen munkaviszonyban dolgoznak) stabil fizetés, bejelentett biztos munkaviszony, kiszámíthatóság, heti 5-6 nap? Tudom mi az előnye, de számomra a hátrányok jóval gyilkosabbak, minthogy bevállaljam. És nem, nem pénzt koldulok az utcasarkon, hanem megoldom máshogy, hogy magamról gondoskodjak. De tudom, ez is van, akinek fáj, és belekötne, mert mit képzel valaki, hogy rendszeren kívül él, és még boldog is..?

Nincs párkapcsolatom. Mert az eddigiek nem adtak annyi jót, amiért azt mondtam volna, ezt akarom egy életre. Több volt a rossz, a megalkuvás, a szorongás, a bizonytalanság, mint a némelykor fellángoló kémia, báj. Lehetne máshogy. Ha olyan lenne a természetem, hogy azt mondom, egye fene, sokszor sz@r, néha jó, legyen: akkor 20 éves korom óta élhetnék én is házasságban, lehetne gyerekem, hitelem. De, nem. Nem vagyok olyannal, akivel nem klappol az egész. Nyugi, voltam már fülig szerelmes, hittem, hogy ő lesz a férjem, tudok élni odaadón, kedvesen, nőként, jól működtem a párkapcsolatban.. Míg ki nem derült, hogy pszichopata a drága. De ez egy másik mese. Tehát nem félek attól, hogy nemlétező Királyfit kergetek. Tudom, hogy nincs tökéletes. De nekem legyen elég jó. Nem leszek egy olyannal, akinek nem tetszik a fizimiskája, csak mert kedves. S nem leszek senkivel, mert helyes, de belül üres. És igen, ránézésre, szinte azonnal döntök az esetek nagyrészében, főleg, ami a határozott nemet illeti. Magyarázzam meg, miért? Van, hogy tudnám, de nem akarom, van, hogy nem tudnám, csak érzem, mélyen.

De engem se válasszon senki, mert gyereket kéne végre neki szülni, vagy mert jól főzök és csinos vagyok szoknyában. Nem, bizony nem, mert az kevés az Igenhez. S számomra sokkal jobb egyedül, mint egy rossz párkapcsolatban. De tudom, látom, hogy létezik, ezért nyitott vagyok a szerelem érzésére és nem leszek Apáca.. ;) De érdekes módon ez is van, akinek b@ssza a csőrét. Leginkább persze azokét, akik vagy ép boldogtalanok, és szenvedjen a másik is, vagy olyanokét, akik hasonlóan kaptak kosarat valaha.

Aki jól van, az épp lesz@rja, másokkal mi van, attól eltekintve, hogy csupa jót kíván, fűnek, fának. Az nem fogja bizonygatni, a másikra ráerőltetni, hogy úgy éljen, ahogy ő teszi, vagy válogatott negatív jelzőkkel illeti, ha úgy érzi, még jobban le kéne nyomni az istenadtát, aki rendszeren kívül akar élni, és még élvezni is tudja, akarja.

És a sort még folytathatnám.

Szóval. Engem nem kell meggyőzni, mi a jó, és mi a rossz, mit engedjek be, és mit zárjak ki.

Legyen az tök ismeretlen kommentelő, időjárási tényező, udvarló, vagy bármi más.

Pontosan érzem, mi a jó nekem. Ha a 100-ból 1-et mégis tévedek, na, az is nagyon kell nekem, mert elkönyvelhetem leckének! Annyi felé figyelek, tanulok, információt kódolok, kiemelten magamat illetőleg, hogy adott élethelyzetemben a számomra lehető legjobban döntök. Hogy öt év múlva mi lesz? Ki a fene tudja?! Megbánom-e majd? Nem gondolnám. Visszatekintve is azt hiszem, mindennek pontosan úgy kellett lennie, ahogy volt. Az is, amire nemet mondtam, az is, amire igent.

Te hogy éled most az életed? Több a jó, mint a rossz?

Megérte megtartani azt a munkahelyet, párkapcsolatot, bevállalni azt a szitut, igent mondani arra a döntésre, esetleg az oltár előtt a Párodnak, elköltözni a messziségbe, vagy a családi fészekben maradni, vagy csak a pénz miatt Anyád csecsén lógni?

Ha azt súgja a lelked, hogy IGEN, erre vágytam, ezt szeretem, és az előnyök gond nélkül legyőzik a hátrányokat, akkor hagy adjak egy virtuális pacsit, és nagyon örülök a boldogságodnak! Kívánom, hogy legyen továbbra is ilyen pontos iránytűd!

Ám, ha a válasz ott bugyogna most benned, de marja a torkod, mint a gyomorsav, s nehezen köpöd ki azt a fránya NEM szót.. Akkor annyit mondanék, hogy ideje mérlegelned.

Egy életed van, neked is, ahogy nekem is.

Csak van, aki boldog, s vigyáz magára és másokra, és inkább a saját pillanatnyi kényelmét egy kis nehézségre cseréli, külső megbecsülését, róla vetített képet meri árnyalni azzal is, hogy határozottan nemet mond. S van, aki boldogtalan, kényelmes, döntésképtelen, ezért szép lassan gurul a szakadékba, ám húz magával másokat is, hisz egyedül nem szeret lenni, vagy lusta inkább gyalogolni, pedig ő is bénán vezet hóban.

A képen az az emelkedő látható, amin többször visszagurultam, mert ott nem olvadt el a hó, jég. Ráadásul egy nagyon hülye útszakasz, ahol még jó időben is kockázatos kifordulni.

Éreztem. Hogy necces lesz. Mikor először gurultam le, lefulladás közben arra gondoltam, mi a sz@rt csináljak. Ha feljutok a tetejére, de megállok, nem tudok elindulni a jég miatt. De ha nem állok meg, hanem lendületből iramodok, belém szaladhatnak két oldalról is, mert itt gyorsan jönnek.

Végül a bal helyett jobbra fordultam, gyors mérlegelés és körülnézés után, hogy legalább ne két útrészt torlaszoljak el, ha kifarolok, kijutok egyáltalán az útra valahogy, és nem oszlik meg annyira a figyelmem. Volt egy pont, ahol már éreztem, kiszabadultam, mehetek. Igaz, hogy remegett kezem, lábam, szívverésem épp telipumpálta az agyam, de végül megoldottam, elmentem a legközelebbi lehetőségig, megfordultam, és visszamentem balra..

Ezen tegnap fel sem tudtam volna menni, biztos vagyok benne.

Jól döntöttem.

Igen, vannak, jó téli vezetők, akik nem félnek, mint én, még szerencse, mert akkor mindenki gyalogolna. Van, kit nem zavar néhány udvariatlan hozzászólás. Szeret fixen heti 40 órát dolgozni, a szemét rendszeresen forgatva, de házaséletet élni. Ésatöbbi, ésatöbbi.

De nem mindenki.

Egyezzünk meg abban, hogy mindenki úgy és azt tegye, amit szeret, tud, képes.

Abból kiindulva, hogy biztos hallgat a belső iránytűre.

Ha meg nem, pedig hallja: azért van ám szalagkorlát, hogy annak csapódjanak neki, ne az árokba egyből, új esélyt adva nekik, mégiscsak azt tenni.