A minap a munkahelyemen megállapítottam, hogy „Jé, de jó, végre nem érzek semmi büdöset!” – érzékeny ugyanis az orrom az ottani sok illatszerre, amivel dolgozunk, most pedig a nátha miatt nem igazán ért el semmi az idegrendszeremig.

Milyen jó lenne, ha ez máskor is így lenne, gondoltam hirtelen felindulásból.

Ha soha, senki nem érezne szagokat, akkor nem kellene parfümöt, dezodort, és egyéb kemikáliákat használni. Nem szaglásznánk magunkat, másokat, megszűnne egy nagycsomó kellemetlenség, idegesség.

Aztán jött a gondolat: Oké, de akkor oda lennének a jó illatok is! Engednéd?

Ha csak szépek lennének a virágok, de nem illatoznának? Ha a sütemény illata elveszne? 

S elgondolkodtam.

Csak azért, mert olykor valami büdös, kellemetlen, túl sok, lemondanék-e a jó dolgokról is? Legyen minden egységes, üres, sík?

S jött a párhuzam, a mindig aktuális férfi témával kapcsolatban.

Mert ott is mindig bűzlik, hiányzik valami fontos, vagy épp túl sok a keserű rész, s mit tegyek, ha én egyszer az édeset szeretem?!

Kezdek ráébredni, hogy igen csekélyke esélye van, hogy egy egyén egyszer pont nekem, kerek legyen.

Semmi kétségbeesés nincs e sorokban, szimplán ismerve magamat, és hozzáállásomat, tényként kezdem kezelni e lehetőséget. S mert van kellő önismeretem, tudom, én aztán szintén nem vagyok könnyű eset, a másik oldalon, ugyanezek lepereghetnek..

Mondjunk le teljesen róla, s cserébe nem lesz büdös, kelletlen. De akkor illatozni sem tudjuk a megtermett csokitorta szeleteket, nem hogy belekóstólni, az asztalon, állva gyorsan elfogyasztani.

Mi legyen? Mi lenne, ha választhatnánk?

Nyitvahagytam a kérdést, későbbi megvilágosodásig.

Hát, nem túl magasztos stílusban, de eljutottam a megoldásig. Eképpen.

Másnap hajnalban ugyanis, eszembe jutott az alábbi vicc:

A néni elmegy az orvoshoz.

- Jaj, doktor úr, rendkívül kínos problémám van, állandóan szellentek.

Annyira azért nem rossz, mert halk is, és hála istennek nincs szaga, de azért mégis zavar.

Jaj, és egyfolytában

- amíg ezt elmondtam is legalább tízszer fingottam.

Doki felír valamit, szedje néni, aztán jöjjön vissza egy hét múlva. A mami egy hét múlva megjelenik.

- Doktor úr! Mit csinált maga velem? Ugyanúgy fingok egyfolytában, de most már rettenetes büdös szaga van!

Az orvos elgondolkodik: a szaglása már rendben, már csak a fülét kell kezelni.

Ugyanis nem az a lényeg mindig, hogy van-e szaga, s ha igen, jó-e, vagy sem.

Hanem az, hogy mi, miért okozza.

Hiába nem érezzük a szellentésünk szagát, ha az gyakran, rendszeresen jelen van az életünkben, ott a mélyére kell menni a dolgoknak, és változtatni az étkezésen, mozgás mennyiségén, stresszhatásokon, gyakorlatilag az egész életmódunkon.

Mert ha sokáig húzzuk, olyan renyhe lesz a bélrendszerünk, hogy egy idő után az lesz a legkisebb bajunk, ha szaga van. Aztán futhatunk, ahogy a lábunk bírja a legközelebbi wc-ig..

Merthogy az alapállapot az, hogy gyakorlatilag nincs bélgáz. Ha néha mégis van, mondjuk illatos sosem lesz, úgyhogy itt max a szagtalanságtól indulhatunk, mint kívánt állapot.

S hogy mire jutottam végül? E kacifántos, „sz@r” példán keresztül?

Hogy a test-lélek-szellem úgyis tudni fogja végül: az orr, a szem, az ízlelés helyett is, hogy azt, amit vagy akit elfogyasztunk, az jó-e nekünk.

Ha jó, akkor beépíti az életünkbe, lassú vagy gyors felszívódással, raktározással, esetleg élethosszig tartó jóféle mérgezéssel, esetleg csupán pillanatnyi édes íz élvezetével, s végeredményben hasznos lesz nekünk.

Ha pedig nem vesszük észre az intő jeleket, mert nem érezzük, betegség vagy rózsaszín köd miatt a dögszagot, s mégis jó étvággyal elfogyasztjuk, amit nem kéne.. Hát, akkor egy gyors tisztítással kilöki belőlünk, s teszi ezt egészen addig, míg meg nem könnyebbül testünk-lelkünk.

Akkor aztán kezdődhet minden előlről. Néha túrós sütivel, néha forró kakaóval, s még ezeregy étellel. Mert ingerre  szükségünk van, törődjünk bele.

Legyenek hát szagok, ízek bátran.

Ha büdös, ha kellemes, az élet része.

És hát minden relatív.

Ami egyikünknek jó, az a másiknak nem biztos.

Van, akinek minden jó.

Van, akinek semmi.

Részemről egy biztos.

Nem hozok megalkuvást. Ha azt érzem, hogy szaga van a tejnek, kiöntöm. Az én gyomrom nem bírja el, ha valami nem tetszik neki. Hiába iszod meg te, mutatva erőd, kemény gyomrod, mert nem akarsz pocsékolni, engem rá nem veszel, hogy a darabos itókát elfogyasszam.

S nem, nem esem kétségbe, hogy szomjan maradok.

Van még más a polcon, mivel szomjamat olthatom, éhségemet csillapíthatom.

Igen, néha utólag máshogy tenném: többet habzsolnék, vagy eleve bele sem harapnék, de van, hogy késő bánat ezeken rágódni.

Nemsokára úgyis véget ér a nátha, és belevetem magam az életbe: érezhetem újra a szagokat, ízeket.

Lehet fintorogni, vagy nyálat csorgatni.