Megfelelési kényszer

A kép forrása: Pixabay

Ma együtt dolgoztam egy hölggyel, aki egy hete van a munkahelyen, és még nem ment el pisilni.

Azt mondta, hogy mert nem volt rá idő.

Hazudott.

Nem azért, mert akart, hanem mert az igazságot nehéz kimondani, felvállalni, és megküzdeni vele.

Pontosan tudom, miért nem ment ki.

Mert félt attól, hogy mit gondolnak majd róla a közvetlen munkatársai, hogy újoncként már „lébecol”. Vagy akik előtt át kell sétálnia a csarnokon. Vajon feltűnik valakinek? Észrevétlen, vagy épp mindenki őt nézi? Van, aki mosolyog, s van, ki rideg szemmel végigméri. Bármi legyen is, inkább marad a helyén, s nem mozdul.

Meg hát amúgy is lassan halad, sok hibát vét. Nem gondolta volna, hogy egy ilyen egyszerű tevékenységben, mint a cimkézés, néhány óra alatt is úgy érzi, hogy ehhez is hülye. Hát nem lehetett ekkora gyökér, hogy ezt is elrontja. Hát mi bonyolult van ebben? És mégis. Hibázik első napján, egy hetesen, egy évesen, és még 10 éves munkaviszony után is. Jézus, ha magát hülyének nézi, hát más mit gondolhat?

S teper, halad, hajt, meg sem áll.

Pisilni sem megy.

Mennyivel könnyebb lehet azoknak,akik minden idegesség nélkül valóban lébecolnak. Láthatóan alig nyúl a munkáért, lődörög erre-arra, nézelődik, és mindezt olyan nyugalommal, hogy már-már csodálja érte. Néha egymásra néznek: ő, aki csinálja mint a gép, s a másik, aki nézi. 

Bárcsak neki is menne ez. Jajj, nem, inkább dolgozik többet, minthogy léha legyen. Azt már nem. Legfeljebb megtanulja, hogy a másik elé is húzzon munkát, ha már magától nem sikerül neki. Ezt is szokni kell, de beletanul.

Van, aki kedves vele, s türelmes. Sokadszorra is elmagyarázza, megmutatja, mit hogyan kell. S lehet többet nem dolgoznak együtt mostanában, mosolyognak majd egymásra kedvesen, ha találkoznak. De van, akihez szólni sem érdemes, mert úgy csinál, mint aki nem hallja. Ha mégsem ússza meg, akkor pedig odaböffent valamit, ne adj Isten, még felháborodva dobálja a saját keze ügyébe keveredő darabot, háborogva, hogy egy újonc került a nyakukba. Lelassulás, hiba esetén levonás, kevesebb szabadpletyka áramlás, s ha még csinosabb, jobb is valamiben az új lány, még vetélytárs is lehet.

Utáljuk hát, jön a belső késztetés, s csak nehezen olvad meg a jég.

Aztán, vagy megszokja, s beleolvad a negatív környezetbe, igazán nem szeretve a munkát, s a nyolc óra minden percét számolva várja végét, s szidni kezd ő is mindenkit, csak hogy szembe ne kelljen úszni az árral..

Vagy nézőpontot vált, s rájön, nem is olyan rossz ez a hely.

Van, ki kedves, mosolygós, és segít, ha látja, szükség van rá. Van, kivel már akad beszédtéma, és ha meglátja őt az asztalnál, ahova ő is osztva lett, kissé megnyugszik, ma talán így nem lesz olyan vészes.

Ügyesedik, gyorsul, s noha még mindig képes hibát véteni, mit nem is ért, ám azt is látja, hogy vele szemben az öregróka is beleesik ebbe a lyukba. Felvállalja, kijavítja, és megfogadja: jobban figyel.

S iszik bátran 1,5 litert egy műszakban, s ha kell, 3-4-szer is pisilni megy, ha kell.

Hogy ki mit gondol, mikor együtt vannak, egymás mellett sétálnak?

Az a másik valósága, amihez neki vajmi kevés köze van.

Ő mosolyog, kedves, és legfeljebb belül gondol néha cifrákat, ám megvédi magát, ha tényleg valaki nem hogy keseredett, hanem egyenesen velejéig romlott.

Remélem, a hölgy kibírja, ügyesedik, és megjön a bátorsága.

Látok itt idős hölgyet, kinek évek alatt sem sikerült ezt kiépítenie, és nem csak nekünk rossz vele dolgozni, de hiszem, hogy ő sem boldog ettől az állapottól.

Hiszen valójában minden rajtunk múlik, s bennünk zajlik.

Hiszen van idő, arra, hogy saját magunkat tisztelve, megadjuk azt, ami nekünk jár.

Az más kérdés, hogy hajlamosak vagyunk a saját csapdánkba esni, ami a fejünkben épült ki.

De előbb-utóbb megtanuljuk, kis lépésekben is, hogy ne másoknak akarjunk megfelelni.

És ne félelemből vágjunk neki dolgoknak, hanem abban a reményben, hogy pont ez kell nekünk.

Hálás vagyok azért, hogy az utóbbi időben sikerült kiszakadnom ezekből a csapdákból, és számomra is felemelő módon, de várok minden új dolgot, amit az élet hoz. S noha néha még látom-érzem láncaim sebhelyeit, mikor front, esemény jön, ám legfeljebb kicsit megdörzsölöm, és megy minden tovább. Érezni még érzem, és némi rövid időre visszaesek, ám percek alatt felismerem, és helyre teszem. Nem tudom, ennél többet elérhetek-e. Lesz vajon, sok év múlva, mikor minden ilyen rossz működés teljesen odalesz? Vagy akkor, ha nem éreznék, s nem lenne visszajelzés, hogy mi volt a rossz, azt sem tudnám, mi a helyes?

Jó kérdés. Majd rájövök, ha odakerülök.

Mindenesetre kedves hölgy, drukkolok neked, és innen is üzenem még egyszer: én is megcsináltam, ugyanezt a kört, 1-2 hónapja.

Ne ragadj benne semmi esetre se.

Irány a mosdó, irány a megfelelési kényszer elengedése!

Neked megy? Vagy tartogatod még "műszak" végéig?