Magamnak írtam, rólam.

Gyorsan, írásos bizonyítékként az esendőségre, míg meg nem magyarázom magamnak, hogy csak az éhség beszél belőlem. Leírtam, bevallom, mert így lehet: felismerni, megérteni, fejlődni, hitelesnek maradni. Azt hiszem, Újhold idején lehet igazán magunkba nézni. Most ez van itt, nekem legalábbis. Ezt hozta a szél..

Ahogy a virágmagok a szellő szárnyán, legyen úgy ez az iromány is..

Felteszem az asztalra, hátha a szél elfújja oda, ahol a mag talajt fog, és megfogan, s a hasonló gondolat mentén kihajt a cselekvés. Hisz annyi minden száll az utakon. Nem csak a szemetet kavarja össze, hanem a sok magot is, melyet mi magunk vetünk el.

S jó sok magból több virág nő, s több méhecske, pillangó lakhat jól vele..

Fúj a szél

Seper, borít, hűt. De tisztít, frissít, leleplez és tüzet szít, és a magasba rugaszkodni is segít.

Nem olvastam asztrológiát a napokban, mégis érzem, hogy valami zajlik. Új szelek fújnak. Néha, mint levél rezzenve az ágon, gyengéden, vagy néha fákat helyéről kicsavaró módon, erélyesen.

Napok óta nem alszom normálisan, hiába fekszem le 9 órakor, éjfél körül még az órát lesem, s hajnal négy előtt felcserélt szerepekkel én ébresztem doromboló macskámat. Koffeint ittam, fel vagyok pörögve, vagy fázik a csupasz lábam a takaró alatt?

De nem, ezek nem lehetnek, érzem, valami kavarog bennem. Jönnek fejben átélt események, mely szunnyadó érzéseket generálnak, s örömmel konstatálom, hogy nahát: bennem ilyen egyáltalán van?

A minap, éjjel a csillagok alatt gyakoroltam, engedve a szél hűsítő simogatásának. Lent a földhöz kapcsolódva, de felfelé tekintve csak voltam, csendben. S engedtem az ismeretlen jövőnek, nem akarva tudni, amit még nem lehet.

Másnap fújt is a szél, vagy valami más, szemem elé nem várt dolgokat. Gondolkodtam szorgosan: mi legyen? Igen vagy nem? Végül, legyen lett, mi baj lehet elv alapján.

S telt a nap, szépen, mosolyogva, elmélázva néha. S jöttek a kiváltott ingerek, érzések, olyanok is, miket elnyomni lenne ildomos, mert úgy könnyebb az élet, amazonként a hegyen.

Tehát elaludni alig tudtam, s fél négykor már az udvaron voltam, az eső elől pakolva az érzékeny dolgokat. Miért nem tettem vissza vajon ezeket, mikor a minap szétrobbantva a pincében lévő fergeteget, a rendért harcolva egész nap szenvedtem? Akkor most nem kellene pizsiben pakolni, és magamat szidni. Visszafeküdtem, forgolódtam, s noha vízszintesben voltam, mégis körbe-körbe forogtam, fejben. Elég, gondoltam, kezdjünk magunkkal valami hasznosat. Felkeltem, s pár perc múlva a kávéfőző mellett már a hús gyöngyözött a fazékban.

Mit csináljak még, mihez nem kell fejlámpa, és nem erőltető, mert amúgy igencsak fáradt vagyok?

Végül 5 órakor már a GM-t jegyzeteltem a füzetben, hiszen tegyünk végre tényleges erőfeszítést. Hiába napi szinten hallgatni, kerülgethetem, de bizony neki is kell ülni, úgy fog jól rögzülni.

S olvasva, leírva tényleg máshogy hat, nekem, minden. Szinte azonnal befúródik szememen, és valahol mélyen gyökeret kezd el verni bennem. Írtam, olvastam, értelmeztem, néha megpihentem, hogy bootoljon az agyam. Ha ezt tovább folytatom, komoly gondok lesznek, a rendszer még a végén újraindítást igényel..

A húst kivettem a levesből, rántani kéne. Sötét van még odakint, zöldséget keresni a sötétben az ebédhez? Várjunk még, és bele is kezdtem másba.

Jött az ihlet, videózzunk, közben bepakolva a kocsiból a 100 befőttes üveg, miket sokadig állomásként útba ejtettem tegnap. Éljen a maximális hatékonyság!

Enni kéne, mert a reggeli ideje már lejárt, lassan tízórai közeleg. Jajj, de előtte még ezt meg azt, hiszen így párhuzamosan haladhat.

S noha most, mikor írom, már dél elmúlt, a leves még fő, a hús kihűlt, de a tegnap vett zsemlét még meg sem ettem. Csak két almát, a tegnapi mosolygós napról, na, azt azért elfogyasztottam. Jaj, de finom, édes, a zöldet eszem először, hisz az a kedvencem, bár, mint tegnap megtanultam, van még vagy ezer másik fajta. Ki tudja, ha végig eszem őket, akkor is így gondolom?

Világos lett, ám az eső még esett, mikor lementem a kertbe. Húztam, mert tudtam, saras lesz a zöldség, macerásabb vele dolgozni. Szedtem fel többet, mert így végre kiürült az ágyás. Kéne majd rá a trágya, melyért majd mennem kell a napokban. Ott van ez is a képzeletbeli feladatlistában, a másik 100 tétel mellett, mely várat magára.

Mikor mentem ki a kertbe, ellépdeltem néhány dolog mellett. Már rég el lehetett volna őket tenni, helyet keresni, takarni, kihúzni, karózni, seperni, pakolni. Na, majd nemsokára, délután, vagy holnap.

Szedni kéne fel a dolgokat, hiszen végre van a tárolásukra üveg! Meg ne egye őket a csiga, amiket látok szép lassan bevonulni a területre. Jövőre dolgom lesz velük, érzem..

Viszem fel a zsákmányolt kerti kincseket. Ó, a tököt is leszedem, rántani kéne azt is, és lassan másfél méter, hova nőjön már?

S mikor beléptem a lenti terasz alá, néhány laza, törött cserép között kúszott be néhány esőcsepp. Ezt is meg kellene oldani jövőre. Fent van a listán, ez is.

Kipp-kopp. Szól az eső, csendesen, s a repedt cserepeken át a mélybe csurran. Kitartón, ébresztőn. És, ahogy kint, úgy bent, jött a gondolat: Ne hazudj magadnak! Nem lehet mindent egyszerre. Nem megy. Így, egyedül, nem fog minden úgy működni, ahogy kellene.

Írom ezt almát rágcsálva, a nemrég csákány által lehúzott kézzel, melyről ugyan a gyűrűm így sem esett le, s mögöttem rotyog a leves, vár a hús, előttem a füzet, mely a tudást szolgálja, körülöttem a még pucolásra váró köretnek való zöldségekkel, a szobában a cserére váró bezsákolt ruhákkal.

Mihez kezdjek? Mi a fontosabb? Miért nem járok ott élőben, ahol a fejemben már a kész gondolat? Miközben mindig csinálok valamit, ami így, vagy úgy de az előrehaladást szolgálja?

Ha ugyanis főzök, mert enni szeretek és testi-lelki egészségemet szolgálja, akkor nem kint vagyok a kertben, a napsütésben. Ha a kertben vagyok, akkor idebent szalad el a rend lehetősége. Ha csákányozok, és kaszálok, oda a finom bőr, ami kézfogáskor talán fontos lenne. Ha elmegyek dolgozni, hogy pénzt keressek, idehaza nem haladok, és a maradék időben a horgoló és nemezelő tűhöz hozzá sem jutok. Ha itthon vagyok, és leülök egy kávéra, azon jár az eszem, hogy mit csináljak, ha felálltam. Ha blogolok, akkor végeredményben csak a net/gép előtt vagyok, s nem ad kézzel fogható produktumot. Ha a kertben jön az ihlet, és nem engedem magam a laptophoz ülni, mert haladni kell a feladattal, érzem, hogy ellent mondok egyik legbelsőbb hangomnak, s az a gondolat még a végén örökre elsuhan, átdolgozatlan. Duggványozni kéne a szőlőt, ribizkét, fügét..Nem most, már régen kellett volna. Varrni szeretném végre a huzatot a székekre, párnákra, hogy Hopi sáros mancsa után ne legyen bosszankodás. Ott a sok gyűjtött fa elem, melyre fejben kész a horgolt mandala, mi a szoba falát díszíti..majd. Mintát kéne festeni a hiányosan festett falra, és becsempészni a fülem mögötti polcra a még kint maradt zöldikék utolsó darabjait is.

Kezd kedves lenni idefent a hangulat, bár még messze van a fejben elképzelttől. Ám a pince, örök harc. Beruháztam a polcokra.. Jajj, elfeledtem írni a csávóra, hogy így a vége felé haladva, észrevettem, hogy a hét helyett csak hat van, és ráadásul a csavarok is elapadtak. Remélem, harc helyett békében elutalja a végeredmény közti különbséget. Felkerült a listára, a csavarbolt mellé közvetlenül. Ha polcot szerelek, nagyjából semmi mást nem tehetek, mert, mint tudjuk, lassan halad. Ahhoz, hogy a helyére betegyem, mindent ki kell hordanom.. Istenem, mintha megint költöznék, pedig hogy útálom ezt a részét..

Két polc még hátra van, az egy elfelejtettről nem is beszélve, megint ott tartok, hogy nem lesz elég. Van még cucc, mit nem tudok, hova tegyek rendezetten. Bár lehetne bejárónőm, aki helyettem tartja a rendet, Isten bizony, inkább mindkét kezemre vízhólyagot növesztenék a csákánnyal. Talán érdemes lenne gazdagnak lenni?

Közben emlékszem Anyámra, akinek egy feles perce sem volt ránk, mert egész nap robotolt, a világ lustája apánk mellett. Láttuk, hogy csak pörög, morog, ellát mindent, de se öröm, se mélyről jövő gondoskodásra nem jutott lelkiereje. Megfogadtuk, mi bizony nem ilyenek leszünk, de nem ám.

Egy nő nem kellene, hogy ilyen legyen, főleg, ha már van gyereke. Tudjuk aggyal, hogy kell pihenni, aludni, de milyen könnyű is ezt mondani. Főleg, ha egy alkalmatlan here van melletted. Annál az is jobb, ha egyedül vagy, mert legalább tudod, mire számíts, mi maradhatott kint, amit az eső ellen be kell vinni a biztonságba. Jobb egyedül, néha, valóban. Csak nem mindegy, milyen energetikában éled ezt meg. Vagy, jobban mondva, ne várd el magadtól, hogy minden pöpec legyen, ha egyik kezedben kisbalta, másikban a süteményhez használt ecsetke. Ne várj csodát, és lehetetlent, mert belegebedsz.

Jó lenne haladni a házzal bent és kint, az önfejlesztésben, a választott új útban, a kertben, a barátságokban, a gyönyörű környék megismerésében, vagányul mindent megoldani, és tudod mit, tud ez sikerülni. Ha csak arra koncentrálsz, hogy magad vagy, és nem zavarja meg nyugalmadat senki sem. És, gondoskodsz róla, hogy ez be ne következzen, hiszen akkor újabb feladatok kerülnek a képzeletbeli, 100 oldalas listádra. Arról nem beszélve, hogy ha nem Igaz a dolog, gyakran választanod kell: te vagy ő/mi haladjon előre? Mert ha nem jön be, akkor mindezekben, mi fontos neked, nem haladsz, hiába minden átélt, hálás tapasztalat. Szabadság. Szép szó. Ha átélted, már nem engeded, és ragaszkodsz hozzá. Mert ehhez társat lelni nem lesz könnyű, ki nem veszi el, s kitől te sem akarod te magad elhappolni.

Úgyhogy próbálkozom, hogy azt a kib@szott egyensúlyt megleljem az ezeréves mérlegen, melyet az Élet nevű asztalra tettem. Általában sikerül, és közben jól érzem magam. De, az információ hatalma nagyon nagy. Megértesz vele összefüggéseket, igazságokat, melyeket elnyom az életből hozott tapasztalat, a média, egyes Sátánfattyak vagy valakik, akik nem akarják, hogy Rend legyen. És talán csak a jó Isten tudja, miért dugta oly mélyre az Igazságot, ha egy-egy lehetetlen pillanatban mégis fejbe koppint vele, letaglózva, és újratervezésre kényszerítve.

S, odalent, rájöttem, hogy hiába minden, ha napi 36 munkaóra lenne, sem érnék a végére.

Engedjem csak szépen el ezt a dolgot. Van, amit már elértem, de ezer meg egy, amit csak tervezek.

Ha arra várok, hogy majd ha mindenhol rend lesz, és mintagazdaság, ha a polcok roskadoznak a kézzel készített dolgaimtól, ha már kész az összes tanfolyam, ha… Sok a ha. De, úgy véltem, ha majd készen lesz minden, akkor készen állok, akkor azt érezni fogom, úgy egységesen. És, mivel mostanság nem éreztem, gondoltam, tök jó ez nekem, ha így maradna jó ideig, milyen jó lenne nekem, nyugalmasan. A nagy lóf@szt – gondolta valamelyik Őrangyalom, és mikor épp lenyugodva érzem magam, bedob egy kis szellőt a Zug körüli térre, és felkavarja a dolgokat, igaz, olyan illatot hordozva magában, mit újabban gyakran érzek, és szeretek.

Nincs erre szabályrendszer, hogy működik az Ember, ha halad előre.

Mert láss csodát, a hegyi amazon is képes három perc alatt piruló csitrivé változni, ki nem mer belépni a tárva nyitott kapun, mert ott van valami ismeretlen dolog, amivel még a végén valamit kezdeni kellene.

Ám, nevetve konstatálom, én sem vagyok különb, mint bármelyik természeti lény. Vannak ingerek, mik hatnak rám, és érzelmet váltanak ki, hurrá. Ám, már kezdem felismerni, érteni, így egyre inkább a helyén kezelem őket. Teret engedve mindennek, mi ébredezik bennem, ahelyett, hogy elnyomnám ezeket. Aztán, lesz ami lesz.

És lám, a Világ is halad előre. Megyek szabadon sétálni a kutyákkal, mert jár nekik a mozgás, de ha kell, itthon várnak türelmesen, míg én járom a saját utam. Írok, beszélek, mikor érzem, hogy van értelme, addig pedig ha tud, jár a kezem, így közben épülhet a leendő piacterem. Csavarozom a polcot, közben engedem az információkat áramolni befelé a fülemen. Legyintek az esetleges rendetlenségre, mert tudom, helyette van más értelmes, mit csináltam. Az meg vár, és legalább nem tesz senki még rá egy lapáttal. Ha dolgozni járok, pénzt is keresek, és tanulom, figyelem az embereket, mely szükséges lesz a választott új utamon.

És, ha zavarban is, de belépek azon a kapun, kíváncsian. Hiszen lehet jót rejt a dolog, ha már így vigyorgok. Mert kell a határ, a kerítés, és az se baj, ha szöges a teteje. A kilincset az én kezem fogja, úgyis ott leszek, ahol jól érzem magamat. Van belső erőm, mire egyre merészebben hallgatok.

Az érzés pedig úgyis egyetemleges, mindenki saját magában hordozza. Csak, van, akivel ez rezonál, és van, kivel nem. Aztán lehet hogy ez egy az ezerből, de nem baj az. A különleges virágmagok közül is csak kevés kel ki, de akkor aztán gyönyörű lesz.

S nyugi, nem segélykiálltás ez, hanem megállapítás. Van, mi ellen valóban kár harcolni. Viszont, lehet okosan választani, cselekedni. És a legjobb, hogy újabb tapasztalást ad az Életről, és saját magunkról.

Köszönöm szél, köszönöm Újhold!

Úgyhogy ragadjuk meg a napot, harapjunk bátran az almába, mert úgyis az történik végül, ami a javunkat szolgálja!

S mesém végeztével kész a leves, így az estebéd közeledtével végre ehetek.

S úgy döntöttem, nem. Dehogy panírozok, mert ki nem állhatok.

Majd ha lesz kinek, akkor megteszem!

Megtehetem, hogy döntök: Igen vagy nem.

Mindenre. :)