Vajon mi érdemes a foglalkozásra, és mi a kidobásra?

Van nekem egy kis növény kompozícziós kupacom, amit igaziból nem tervezetten indítottam.

Még tavaly, mikor felszedtem a hagymát, volt benne néhány rohadt.

Van, amit a komposztra dobtam, volt, amit próbáltam kivagdosni és felhasználni, és volt ez a három darab, ami ott maradt a kertben. Nem szépítem, lusta voltam egy idő után bármit is kezdeni velük. Odadobtam az akkori szőlő alá, minden flanc nélkül a felszínre, aztán mondom majd elkomposztálódik ott. Úgyse jók semmire se, kár a legapróbb tett is értük.

Aztán teltek a hetek, és feltűnt, hogy a zöldjük nem hogy csökken, de megindul. Nem piszkáltam őket, gondoltam a tél majd elrendezi az erőviszonyokat.

Ám a tél elmúlt, ők pedig ott virítottak továbbra is. Tavasszal a szőlőt kivettem, és ..őket akkor már kikerültem. A tisztelet felébredt irántuk, gondoltam, lássuk, mi lesz végül belőlük.

És később kaptak még társakat: salátát, büdöskét, babot, ezt-azt ültettem arra a pici helyre, hogy legyen akkor ott az útban egy kis privát Túlélő szigetecske. Szőlő is nőtt ott köztük, őt ma mondjuk kihúztam, mert elfoglalta a bambuszon a bab helyét.

Szeretek odapillantani. Olyan kis erősek, akaratosak, nem adják fel. Három hagyma csupán, de mégis valami mélyet mondanak.

És ma, ahogy körülöttük gyomláltam, eszembe villant a párhuzam. Hogy nesze, itt voltak rohadtan, én pedig kib@sztam őket, merthogy használhatatlanok pudvásan. Erre érlelik a magot nekem, s kertem legerősebbjei végül ők lettek.

Bevallom, ott valami mélyre hatolt, s talán még kissé el is szégyelltem magamat.

Hányan válunk meg a „rohadt”, hibás, ütődött, nem tökéletes emberektől, mert a rosszat látjuk, tapintjuk a felszínen? Persze, a piacon szívesen vesszük a kisebb, foltos terméket, mert az egészségesebb, és persze olcsóbb is, s így gondoljuk magunkat marha tudatosnak..

De közben az embereknél a mai napig keressük a tökéletest, a makulátlant, s a kissé ütődöttől félünk, mi van, ha belőle a végén a kukac a fogunk alatt serceg majd? Ezért inkább meghátrálunk, és járjuk az ember piacot még néhány évtizedig, keressük azt, akivel egyáltalán semmi baj nincs.

Pedig  lehet a sok jó ember is csak küzdi magát előre, kitartóan, mint ez a három harcos hagyma.

Mert talán a közeg, ahol felnőtt, magszárba szökkent, számára nem alkalmas lévén, tévútra vitte, s virágbontás helyett a belső rétegekig a héját lerohasztotta, megkérgesítette, esetleg egy ártalmas kukac vagy parazita az életerejét, tisztaságát, szíve utolsó erejét elszívta? És a fény felé való folytonos, hiába nyújtózás után a fejét fáradtan inkább már csak a földre hajtja, várva a csigát, ami végül lezabálja.

Talán mernünk kellene néha a hibással is vesződni, hiszen végeredményben a kockázat nem is olyan nagy: ha nem sikerül a „betegségből” kihozni, mehet a komposztra, és így is lesz végül haszna, visszaforgathatjuk magunkba. Vagy, ha mindketten akarjuk a jobbat, akkor egymást erősítve törhetünk az Ég felé, és közösen valami szépet alkothatunk.

Persze, nem olyan könnyű ez, hiszen ki kockáztatná a vasárnapi hatalmas étvágyat, hisz nem teheti fel a család ebédjét, a rohadt hagymából készült pörköltre.

De aztán mégis mibe kerül, új közegbe tenni a beteget, néha egy kis zöldtrágyával meglocsolni, és a szárát a karónak támasztani?

Semmi ez, ha a nagy egészet nézzük, de egy stramm makói hagymának, vagy egy jóindulatú embernek talán maga az Élet. 

Néha, ha többre nem is vagyunk képesek, adjunk egy kis esővizet, karót, kis teret a növénynek, és ha érdemes az életre, a többit majd Ő megoldja magának, téli zimankó ide vagy oda.