Tegnapi emlék.

1 éves.

Akkor költöztettek át a kedveseim több megyén keresztül, Törökszentmiklósról a bánokszentgyörgyi szőlőhegyre.

Visszagondolva, hogy mit képzeltem, mi lesz erre egy évre, valójában nem is tudom. Nem terveztem azt hiszem, így a mostani állapotomban végeredményben sem lemaradva, sem meghaladva nem vagyok.

Lehetnék előbbre, ha a kert méretét, felhasználását, a ház festését, a volt lyukas kályha kicserélését, vagy pénzkereseti lehetőségek kiépítését nézem.

De lehetnék hátrébb, ahhoz képest, hogy érdemben az egy év alatt, ha két hónapot voltam a Zugban, talán sokat mondtam.

Míg nem voltam itt, a lélekről, kapcsolódásokról, jómagamról tanultam oly sokat, mit ha már a piacon árulnék, sem kereshetném meg haszonnak..

És most majdhogynem ugyanott vagyok, mint 365 napja, kezdődik egy új kör, és kíváncsian várom, mit tanultam, s mi lesz így most ebből.

Egy év alatt ráéreztem, milyen jövőképet keresek, és ahhoz mérten, néha lassan, néha gyorsabban, de legalább előre lépkedek.

Egy éve várom azt a pillanatot, mikor végre azt érzem, révbe ért az újdonsült zalai lány. Ugyanis volt nekem odahaza egy igen kedves segítőm, aki arra kért, ha meglelem e révbe ért érzést, egy képet küldjek, szó nélkül, és úgy az a sok munka, mit együtt végeztünk, boldogan lezárul, legalábbis a következő életciklusig.

Vártam, vártam, mikor jön el ez a pillanat, ám valahogy mindig csak előttem szaladt, és ez vagy az, de mindig azt súgta, várj, ez még korán sem az.

Azóta ez a nyomás elmúlt felőlem, és azt is tudom, hiába kergetem, úgyis akkor jön el, mikor épp nem arra készülök egy harmatos reggel, vagy egy holdfényes éjjel. Bár, magunkat ismerve, lehetünk akármilyen földi jóval körbe vonva, úgyis mindig lesz egy üres sarok, ahova még valamit állítani akarunk.

Ám nem vagyok telhetetlen, azt gondolom, csak még tudom, nincs itt a pont.

De minden nap egy kicsit teszek érte, hol a kapával, hol a horgoló tűvel, hol pedig egy értékes podcast-el, vagy épp egy őszinte sziával egy hozzám hasonló útkeresővel.

Tegnap kész lett a Reiki II-is, ami azt hiszem, szintén ezt szolgálja majd. S beavatás közben egy békés kép jött fel, mely, ha maradok az úton, akkor talán a jövő egy morzsáját mutatta meg nekem egy bíztató pillanatra. De ezt még csak magamnak idézem majd néha fel, mert a kimondott szó néha túl gyorsan száll el..

Addig is igyekszem a magam tempójában előre haladni, az anyagi javakat ésszel kutatni, és a természet ajándékát köszönettel elfogadni.

S nem siettetni a jelent, mert ha egy év múlva ezt újra elolvasom, hacsak nem a földben fekszem, akkor úgyis valamivel előrrébb leszek. És végeredményben ez a lényeg, nem? Hogy ha lassan is, de haladjunk.

És akkor a révbe érés pillanatában meg lehet mind a négy kerekünk.. Bár az is lehet, a teljesség már most sincs meg. :)