Hegyre fel, vagy porba le?

A napokban történt hegymászó halála nagyon sok emberhez eljutott, és így vagy úgy, de mindenkit megmozgatott. 

Van, aki kapásból elítéli, van, aki hősként magasztalja, van, aki vállat rándítva olvassa tovább a facebookos híreket, hiszen „aki hülye, haljon meg”.

Nagyon érdekes, hogy egy ilyen eset miért bolygatta fel vajon az állóvizet? A kis, egyszerű, hétköznapi, álomtalan és unalmas életet élőkét, és a céljaikért mindent elkövető, sikeres, céltudatos, hős sportolók, feltalálók, szárnyaló szellemiségek kicsiny, ám annál hősiessebb csapatát is.

Ezek a kasztok lettek kiosztva ugyanis néhány írás alapján.

Vannak, akik előre viszik az országot önfeláldozó, előrelépő, kitartó munkájukkal, nagyot álmodva, hatalmas kockázatot vállalva.

És van a pórnép, aki reggel felkel, elmegy dolgozni, hazamegy, neveli a családot, gyomlálja a kertet, és leél így 60-80 évet, kihagyva jelen esetben a hegymászás oly nemes tettét.

Szerintem van épp még néhány árnyalat, akik a kettő között, vagy épp felettük-alattuk van.

De azt leírni, hogy az egyszerű, átlagos életet élők gyakorlatilag kussoljanak, mert ők nem értik a szabad szellemet, elég demotiváló.

Szerintem ugyanis ott kezdődik az erő, mikor egy jó ember összeáll egy másik jó emberrel, és szépen, csendesen elkezdik teremteni az életüket, szépítik, gyarapítják. Akár gyerekekkel is, és értük egy életre, vagy legalábbis 18 éves korukig felelősséget vállalnak. És végül öregen, ráncosan kinéznek az általuk nevelt fák alatt játszó gyerekekre, akik akár ükunokáig, akár sima unokáik, és tudják, hogy alkottak valamit. Életük során jók voltak másokhoz, tettek a Teremtő élethez, amennyit csak tudtak.

Le kell ezt nézni, és összehasonlítani valaki más életével, csak azért, mert tragikus véget ért?

Nekünk az ő életéhez semmi közünk. Ez az ő, a felesége, barátai, családja dolga.

A gyerek.. Na ő ebben így kívülről látva nem kaphatott nagy szerepet. Ezt ők tudják, mennyire ért meg egy hegy egy elvesztegetett életet.

Talán megbeszélték előre, kirakva a szaros csizmát az asztalra –BihariVikisen fogalmazva – és így mindenki el tudta dönteni, hogy mit vállal. Vagy nem..

Én azt tudom, hogy nem lennék hegymászó felesége, és a gyereke anyja.

De nem lennék extrém motorosé, se Afganisztánba járó katonáé, se kamionosé, se extrém túlsúlyosé, se piásé, se drogosé, se..

Mert ugyan egy életünk van, de halálunk is, ebben a bőrkabátban. És amíg egyedül vagyunk, bármit megtehetünk. De ha házasságot kötünk, és legfőképpen, gyermeket vállalunk, onnantól kezdve én úgy gondolom, az addigi életünk meg kell, hogy változzon.

Ha terhesség előtt dohányoztunk, akkor abbahagyjuk, míg a szoptatás véget nem ér. Ha száguldozva, bunkón vezettünk, a gyerekkel a hátsó ülésen abbahagyjuk. Ha egész hétvégén dajdajoztunk, akkor ezek helyére társasjátékozás és esti fürdetés kerül.

Persze, nem mindenkinél, és persze, nem is kötelező. Lehet hegyet mászni, minimális túlélési eséllyel. Csak hát könnyű az álmokat kergetni, míg a család szenved, miután lehull az élet a porba..

Szerintem a magyar társadalom egyik nagy hibája, hogy nincs a csizma kirakva. Nincs letisztázva, hanem szemet van hunyva a dolgok felett.

Látni azt, hogy eltűrnek az asszonyok és férfiak is rengetek sok dolgot: hobbit, függőséget, rossz szokást, bízva abban, hogy majd csak megváltozik, leginkább a gyerek után. De a legritkább esetben fog!

Ha piált már a házasság előtt, utána is fog. Ha csak a telefont nyomkodja, főzni meg nem akar, a gyűrű után sem fog. Ha minden héten eljár horgászni, motorozni, később is elfog. Ha flörtöl másokkal, később még jobban fog. Ha hegyet mászik, maratont fut, később is fog.

De én még nem hallottam olyan párról, akik ezt előre tisztázták volna, és nyíltan vállalják az esetleges hiányt, fájdalmat ebből. Mert a mérleget valahogy mégis beállítják középen. Csak szépen, csendben szenvednek, várva a csodát.

Mert csak eléldegélünk, boldogtalanul a férjünk, feleségünk mellett, kapaszkodva a boldogság könnyed pillanataiba, amit kapunk. Egy idő után gyerekkel a karunkban, még jobban, mindhiába.

Mosttalán mindenki elgondolkodhat azon, hogy ő merre tart a saját hegyén, és mik a céljai az életben.

És ha hegyet akar mászni, éljen úgy. Ha ő ezt az utat választja, akkor az időtartam mindegy is, mert a célja teljesült, és boldogan hagyja itt ezt a síkságot.

De nem hős, és nem egy szörny. Ember.

Mindenesetre én maradok lent, a kisemberek egyszerű, átlagos életének szintjén. És ha valaha gyermekem lesz, kevesebb édességet fogok enni, nagyokat fogok sétálni, megtermelem itthon az élelmiszert, továbbra is dolgozom a lelkemen, hogy a testem ép maradjon. Körültekintőbben fogok vezetni, lecserélem a suzukimat, továbbra sem használok majd vegyszereket, megtanítom jól bánni az állatokkal, növényekkel, emberekkel. És amíg nem lesz elég nagy, nem fogom veszélyeztetni azt, hogy a Jövőjében ne legyek jelen.

És az is bitztos, hogy az Apjának sem fogom hagyni.

Persze a csizma kirakása után, hiszen kettőn áll a vásár.

Ha mindketten ugyanazt akarjuk, akkor nincs erőszak.