Száll a madár..

Nem szeretem, ha nem szilárd a talaj a lábam alatt. Ha őszinte akarok lenni, akkor még bizony az egyenes talajon is képes vagyok elbotlani, gyerekkorom óta. Az ügyességemről nem leszek híres, az biztos.. 

Viszont a magasban félek. Nekem a madártávlat mindig is inkább ijesztő volt, minthogy odavágytam volna. Életem során gyakran éreztem úgy, hogy visszaköszön az óvodás jelem: a lufi, s mint egy felfújt ballon szállok a légben, egy jó élménnyel felpöckölve, boldogan a magasba, majd két rossz pofonnal a földhöz csapva, ráncosan a keserűségtől. Váltakozva, napról napra.

És így próbálok folyton előrehaladni, több kevesebb sikerrel.

Szokott az a gondolat játék lenni, hogy milyen állat lennél, ha választhatnál. A magam részéről mindig csak a pingvin jöhetett volna szóba, ha a madarak előkerültek ötletnek. Merthogy Isten ments, hogy én úúúgy, odafent, egyedül, orrom alatt a semmivel – vagy a mindennel?-szálljak.

Ám újabban egyre nagyobb csodálattal és bizony irígységgel néztem a szálló madarakat. Ahogy a cinkék egy könnyed félfordulattal szálltak le a legkisebb résekhez is, az ágas bogas fa törzsén. Ahogy tavasszal a holló a hegyen, a házikóm fölött járta piruettjét, elkápráztatva párját- és bizony engem is.

Felsejlett a gondolat, mélyről: én is ezt akarom!

És egyszer csak egy olyan szituációba keveredtem, amit nem tudtam hogy definiálni. Nézhettem így is: akkor rossz és visszalépés. Nézhettem úgy is: jobb lehet így és előrelépés. De mindenesetre egy olyan dolog, ami még nekem is új volt, és nem tudtam, hogy kezeljem, mi lesz ebből, és mi lesz benne velem.

Mígnem egyszer Somogyból mentem Zalába, és autóvezetés közben a már sokadik tovasuhanó madarat látva belebbent a gondolat: talán lehetnék madár én is?

Aki ide-oda röpköd, attól függően, mikor milyen kedve van, és mit hoz az élet? És az első gondolatom az volt, hogy ez nem jó, ez nem helyes, ez ellentmond a társadalmi normáknak, és amúgy is, kell a biztos pont, mert anélkül nem funkcionálhatunk jól.

Ám szerencsére jött is a következő sugallat, szabad szárnyakon: hisz a madár sem egy helyen éli életét. Hány olyan fajt ismerünk, aki évente több száz vagy ezer kilométert tesz meg, csak azért, mert ő azt tartja helyesnek, és magának jónak? Hát hibás, hülye a gólya? A fecske? A veréb, őszapó, cinege, a sárgarigó? Mert van, ahol ételt, meleget, és van, ahol párt talál magának? És van, aki több fészket is rak egy nyár alatt, nem lecövekelve egyhez.

Kár ragaszkodni olyan dolgokhoz, amiket már próbáltunk, de nem sikerült, és kár foggal körömmel tiltakozni attól, amit még nem is ismerünk.

Így alakult hát, hogy én is szállok, mint a kismadár, két fészek között. Van, ami a szabadságom miatt szükséges, van, ami a pár miatt.

Hogy fészket végül hol rakok?

Még nem tudom, de ha nem ragaszkodom görcsösen az ághoz, akkor a szelek hátán bárhová eljuthatok.

Hisz nem lufi vagyok már, akit pöckölgetnek kiszolgáltatottan. Leszek inkább madár, aki bízik a fában, a társban, a levegőben, de leginkább a szárnyaiban.

 A képen egy gyöngyi toll látható. Aki ugyan kevésbé repül, de annál hangosabb, és végülis madár.

Így kezdetnek elég is a hasonlóság kettőnk között. :)