Klaudia nem fordult kétszer

Tegnap, ahogy ismét csak töltöttem ki reggel a négyszemélyes kotyogósból a kávét, a direkt megnövelt méretű bögrémbe, azon mantráztam, hogy na még ez a kicsi férjen már bele. Inkább dugig töltöm, és tyúklépésben járok, leiszok a tetejéről (pedig így még fel sem tudom keverni a cukrot és így keserű marad), minthogy csak egy kis részét öntsem ki egyszerre, és majd utántöltsem.

Nem, inkább szenvedek.

Ahogy pakolni is így szoktam. Szatyor lóg még a fülemről is, de ha meg tudom úszni, hogy kétszer forduljak, akkor inkább szétüttetem a térdem a kiálló sarkú valamivel, és a leszóródott zacskóért harmadjára is lenyúlok: de nem jövök ki még egyszer.

Korábban volt egy évek óta használt, kézzel festett bögrém, amit ajándékba kaptam, és abban KELLETT innom a reggeli kávét. Mert ez lett a szokás. Néhány hete gondoltam egyet, és lecseréltem. Nem azért, mert az amúgy évek óta letört füle, vagy a lepattant zománc különösebben zavart volna, csak rájöttem, hogy már nincs szükségem a berögzült szokásra, illetve kicsinek találtam a kávé mennyiségemhez.

Úgyhogy kerestem egy másik bögrét: ez is nagyon szép, és jó nagy, alkalmas a reggeli rutinhoz!

De, ilyen az emberi természet: ha valamit megváltoztatsz azért, hogy az eddigi megszokottra jobb legyen – meg fogod változtatni az eddigi mennyiséget is. És ismét csak oda az egyensúly.

És azt hiszem, ez egy hibás gondolkodás.

Mert ragaszkodunk ahhoz, hogy az értékes kávénkat/élményeinket-energiánkat-időnket, amit már eddig beletöltöttünk a bögrénkbe-életünkbe, kárba ne vesszen, végül nem tudjuk megállítani és elemelni azt tőle. Mert ha már ennyi belefért, akkor miért ne férne még? Csak még egy kicsi! Majd most elég/jobb/kielégítőbb lesz..

Ha már ennyi éve dolgozunk ezen a munkahelyen, amit ugyan nem szeretünk, ám az előléptetés által kínált magasabb rang és fizetés mégis csak csábít- így maradunk, és beletöltjük még, ami van bennünk. Az egészségünk, családi életünk rovására is akár.

Ha az anyánk/apánk/családunk folyton csak kritizálni, elvárni, utasítani tud – nem húzzuk meg a határt, és lépünk hátrébb, hiszen hátha majd a következő látogatásnál végre kedves lesz, és megkapjuk az eddig éhezett szeretetet.

Ha egy olyan párkapcsolatban, házasságban élünk, ahol igazán nem vagyunk boldogok, önazonosak – nem lépünk ki belőle, mert hátha holnap úgy ébredünk, hogy az eddigi befektetett energiánk kibontakozik. És a szerelem édes íze csorog le a torkunkon, megmelegítve az üres gyomrunkat.

Ám, ha folyton csak várunk, és öntjük az értékes nedűt megfontolatlanul, akkor nem ez történik. Hanem éhgyomorra jön a keserű valóság, és még ráadásul a kiömlött kávét is takaríthatjuk magunk után- jobb esetben épp nem a terítőre folyt, és nem hagy foltot örök életre.

Nehéz épp jókor és jól dönteni. Én például nem látom a kotyogósban, mennyi még a maradék kávé. Hiszen ha túl keveset hagyok benne, akkor nagyon hamar kihűl majd. Ha túl sokat, akkor pedig kevésbé tudom kiélvezni az első adag adta nyugalmat, és néhány korty után állhatok fel újra tölteni.

De mivel nem szeretem a keserű kávét, ahogy takarítani sem szeretek potyára, és bizony a túl keveset sem szeretem, így vagy úgy, de meg kell oldani.

Úgyhogy ma reggel kevesebb vizet töltöttem a kotyogósba. Kényelmesen bele is fért egy újabb, tiszta bögrébe.

Jó nagy füles szatyrok vannak a kocsiban, táskában.

És figyelem a szívemet, a kis csorba bögrémet, hogy milyen kávé folyik bele, és meddig ér - mikor csordul túl a keserűség.

Akármennyire is nehéz belátni, de nálunk van a kéz, ami irányítani tudja a dolgokat.

A kávéban és az életben is.

Lehet új munkahelyet találni, lehet határt húzni az emberekkel, és lehet a kapcsolatot melegen tartani-vagy legalábbis feltörölni és megtisztítani az asztalt.