Folytatnám a gondolatmenetet, amit a hasra fordulás témakörében elkezdtem. A mi van akkor, ha nem élvezzük, s miért rejtjük el inkább az arcunkat, tekintetünket, mint hogy kimondjuk: Inkább hagyjuk most abba.

Szerintem egy kezemen meg tudnám számolni én magam is, hányszor mondtam ki a nemet, pedig számtalan alkalommal éreztem közben rosszat. Igaz, általában ahol ez felbukkant, ott már nem sok következő alkalomra került sor később, hacsak nem lett leülve egymással szemben és elbeszélgetve mélyen, őszintén és kendőzetlen.

S becsukva a szememet, felidéztem azon eseteket, melyeknél én magam is végigvittem a megkezdett aktust, ahelyett, hogy félbeszakítottam volna. Mert volt ilyen több is, könnyekkel nedvesítve a testeket, a vágy által óhajtott síkosítás helyett.

A fejedben kell rendet tenned,

mert ha a fejed rendben,

a test is követni fogja ebben.

S lám, mihelyt a fejem tiszta,

mintha új időket nyitna.

Snoop Dogg

Volt, hogy azért nem hagytam abba, mert a végére akartam érni a rejtélynek:

Mi is a baj, a fájdalom forrása. Mert nálam az együttlét során felszabadulnak érzelmek, mélyen rejlő sejtések, melyekben egyaránt kínálkozhat szeretet, öröm, siker és a jövőbe vetett hit, mint ahogy harag, csalódás, kudarc és a végesség délibábja is. S ha idő előtt megszakítom, talán nem jutok el a megfejtésig, mitől ugyan talán rettegek, mint lehetőség, de mégis látni vágyom. Akár egy dráma vagy horror során, mikor az eltakart tenyér mögül mégiscsak kilesünk.

S van egy másik oka, miért nem hagytam abba: A kiszolgáltatottság.

Mert akkor annyira nyitottak, kiszolgáltatottak vagyunk. Még épp, csak érezzük, hogy bajok vannak, arra eszmélve, hogy a testünk jelez, miközben fejben még talán az aktusban vagyunk, és élvezni akarjuk. S ha akkor megállunk, elmondani, kifejezni magunkat aligha tudjuk. Mert nagy eséllyel vagy félszavak, átgondolatlan dolgok, férfi fülnek érthetetlen szavak, vagy sírás következne be. S ha a másik rosszul reagál, akkor meghalnánk. Nem a valóságban, hanem mentálisan, érzelmileg, kapcsolati biztonságban.

Akár egy késszúrásnál. Aminél egészen addig benn kell tartani az eszközt, amíg a megfelelő ellátást, vérzéscsillapítást meg nem kapjuk. Különben elvérzünk.

Azt hiszem, ezért tesszük, hogy nem szólunk, nem fejezzük be akkor sem, ha a szívünk épp hasadni kezd. Mert túl veszélyes. Kisebb rossz, ha végig csináljuk, és bent hagyjuk addig, míg meg nem nyugszunk, s óvatosan ki nem léphetünk a kiszolgáltatott helyzetből..

Akkor majd elgondolkodhatunk a felbukkanó megérzéseken, sejtéseken, és lehetőségünk lehet arra, hogy megoldást találjunk a tapasztalásra. Mert újra és újra nekifeküdni olyan együttléteknek, amikben rosszul érezzük magunkat, nem lehet. Fekvésből egyenrangú helyzetbe kell tenni magunkat. S megbeszélni, dönteni, megoldásra kell jutni – lehetőleg közösen.

S ha mást nem, hát talán többször vele már nem kerül sor együttlétre. Ilyen is előfordul egy hasonló tapasztalás után. Mert a test néha így segít a léleknek felébredni.

Végül ezáltal lehetőség adódik olyan partnert találni, aki mellett az örömtől könnyezünk, nem pedig a bánattól. S akkor majd nem is fogjuk titkolni, félni megmutatni, elmondani, mi okozta, s nem azért fordulunk hasra, hogy ne lássa. Hanem színtiszta élvezetből.S nem rabként leszünk testünkbe zárva, hanem egyenrangú félként, királynőként. 

A kép forrása: Pixabay

Írta ezt Dia a #hegyilány, azok helyett is, akik sajnos megtapasztalták ugyan, de bevallani nem merték soha a párjuknak. Pedig ha ez megtörténik, akkor magunkra, a másikra figyelve változtathatunk is rajta. S mindkét oldalon megtanuljuk kezelni végül azt, amit jelez a testünk.