Miért írok ennyit, így, ilyen mélységekben? Akár kockáztatva azt, hogy kiszolgáltatom magam, s olyanok is megismernek, akiket én egyáltalán nem akarok?

Ma, mikor egy még személyesebb írást fogalmaztam, átsuhant a fejemen az edukálás gondolata.

Mikor az oldalt elkezdtem vezetni, eszembe sem jutott, hogy elérek eddig követőszámban, arra pedig egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyi férfi lesz ebben túlsúlyban.

Arra már többször gondoltam, hogy ha már így alakult, ennek haszna kellene, hogy legyen. Na, nem feltétlenül az, hogy pénzt csináljak ebből magamnak, habár nem titkolt célom, hogy egy nap abból is legyen egy megélhetési lábam, amit ennyire szeretek: az írásból.

Viszont a haszonszerzést máshogy értelmezem e pillanatban. Méghozzá olyan fizetség lehet a felbecsülhetetlen futamidő végén, amihez nekem személyesen valószínűleg semmi közöm se lesz.

Én akarom, hogy jobb legyen a világ. Csak. Mert. Nem tudom, miért. Talán a csillagjegyek, aszcendensek, numerológia, vagy pszichológia magyarázatot adhatna rá. De ez a vágyam megvan, él, és időnként úgy buzog, hogy szabadulni tőle, vagy csökkenteni csak úgy tudom: ha írok. Magamból, valamit, amire eszméltem, tapasztaltam, kérdésként merült fel bennem, örömet vagy bánatot okozott, egyedüliként vagy millióként ugyanabban a helyzetben.

Mert, ha belegondolok, a blogom erről szól. Hogy mikor ihletet érzek, nekiülök, és írni kezdek. Semmi extrát nem alkotok, még csak ismeretet sem terjesztek, nem adok át szaktudást, lifehackeket, semmi különöset. Öncélú, naplószerű, néha szemtelen, erős, kacér, máskor kedves és visszafogott. Határt húzni tanulok, és erősítem magamban azt, hogy nem csak élni, hanem önazonosan boldognak lenni is jogom van.

Kerestem volna magamnak én is példaképet, de nem találtam olyat, aki egy az egyben hozzám hasonló lenne. Valami, valahol mindig nagy vonalakban más volt, mint amire vágytam. Így hát elkezdtem szemezgetni, nyitott szemmel és füllel járni. Ami megtetszik, magaménak érzem, vagy épp irritálni kezd, arra figyelni kezdek. És alkotok valami sajátot, s a blogon keresztül ezt követhetitek ti is. Egy a nyolc milliárdból. Te pedig egy másik ilyen vagy, saját érzésekkel, élményekkel, vágyakkal. Olvasva engem csipegethetsz, és ami tetszik, vagy idegesít, elviheted.

„Ha nem találunk senkit, akire felnézhetnénk, meg kell keresnünk a módját, hogy példaként járjunk elől.” Roxane Gay

Én csak írok. Hosszan, mélyen, olyanokról is, amikről talán mások nem akarnak. Valahogy mégis hiszek abban, hogy ennek jelentősége van. Számomra egyértelműen. Az írás terápiás jellege megkérdőjelezhetetlen.

De látom, érzékelem, hogy tudnak kapcsolódni, ha nem is mindenhez, de időnként egyikhez-másikhoz emberek. Nők, és férfiak egyaránt.

És a férfiak ennek az olvasó tábornak a többsége. Noha nekem meglepő volt, látom benne a potenciált. Mert sikerült megszólítani azokat az embereket, akik gyakran a tömegben eltűntek. A hétköznapi, normális, se nem gazdag, se nem zseni embereket, akik igyekeznek élni a világukat legjobb tudásuk szerint, vagy épp valami hatására elengedték a gyeplőt, és most a földön ülnek éppen, leforrázva. Akikben rengeteg a potenciál, a tenni akarás, az érzelem. De a hibák, elakadások is ott lapulnak kétségtelen: félreértések, kudarcok, ismeretlen sémák, válások, elfojtott harag, sértettségek, külsőségekből eredő szégyenek.

Ezek a férfiak tök átlagosak. Ahogy én magam is az vagyok, és ezt nem szégyenlem.

Volt egy mondatom, amit évekkel ezelőtt az egyik profilképem alá írtam:

Inkább legyek átlagos, mint átlag alatti.

Azóta is úgy gondolom, s eszerint élek. Nem menő, gazdag, zseni, gyönyörű, extra akarok lenni. Csak saját magam egyre jobb és jobb változata. Így élek, ezért dolgozom, tanulgatok, fejlesztem magam, és tágítom az elmémet, s hagyok teret az érzelmeimnek.

És azzal, ha én a saját megéléseimről így írok, mesélek, azt gondolom, azoknak a férfiaknak, akik ugyan akarnak ők maguk is fejlődni, előre haladni, de eddig nem volt egy jó lánybarátnőjük, aki őszintén mesélt, magyarázott volna a női nemről, az érzelmek jelentőségéről, a világ egy másik szegletéről.. Talán segítek egy kicsit.

Megérteni minket, a miérteket, a motivációt, a nemek okát, a fájdalmakat, és az örömöket. És én azt látom az elkötelezett követőeim között, hogy ők is ezért vannak itt. Jó, biztos vannak páran, akik inkább megdugnának, pláne, ha ezáltal végre csendben maradok, de az egy másik téma.

Nem kell mindent elfogadni, úgy csinálni, ahogy mondom, mintegy szótfogadva, de ad egy másik nézőpontot. Egy olyan lánytól, aki nem talpig sminkben, tűsarkúban, fényűzésben, kiemelkedő iq-val boldogul az életben, elérhetetlen távolságban, akár egy királylány a kastélyában.

És talán nekem elhiszik azt, amit másnak nem, s talán a hosszú írásaim végére megértik a miérteket.

Én akarom, hogy jobb világ legyen.

És mivel én saját magamon tapasztaltam, hogy az önismeret volt a kapaszkodó a megkezdett, hátrányos-elégedetlen életem, és a mostani másnak esetleg fura, ám nekem vágyott-boldog hegyiéletem között, így nem tehetem, hogy nem hangsúlyozom állandóan.

Mert ennek köszönhetek mindent. A lépcsőfokokat, a nehézségeket, az örömöket egyre jobban megismeritek, hiszen gyakran írok erről részletesen. És látjátok azt is, hogy én is hülye, béna, vak vagyok bizonyos esetekben. Van egy fejlődési út, amit remélem, ti is láttok, nem csak én és a barátnőm ott a távolban. Ez a lényeg. Muszáj elkezdeni valahol, tudva azt, hogy tökéletes talán sosem lesz. De ha nem csinálod, nem is haladsz.

És gazdag, menő, cicababa lenni továbbra sem vágyok. De sikeres, elégedett, elismert és hasznos lenni abban, ami annyira fontos nekem.. Na, arra bizony igen vágyom. És bízom benne, hogy ha velem maradtok, idő kérdése, és erről is írhatok.

Hiszem, hogy ha a társadalom minden rétegében, mert ne szépítsük, ilyenek vannak, szóval, ha minden ember a maga módján tenne azért, hogy önmaga legjobb verziója legyen, akkor egységesen fejlődni tudnánk, és végül nem bűzlene fejénél az a bizonyos hal.

Úgyhogy írok továbbra is, kendőzetlen őszinteséggel. Mert nem nagy ár ez azért, hogy elolvashassa-kapcsolódhasson az, aki most vagy hajdanán hasonló gondokkal küzdött, legfeljebb a másik térfélen. A megoldást ugyan ne tőlem várja, mert azt mindenkinek egyénileg kell megtalálnia.

De a csakazértis jobb lesz nekem elvet hátha ellesi tőlem. Vagy csak motiválom, felbosszantom, ráébresztem, megérintem, felhergelem. Valami olyat kiváltva, ami a langyos melegből kiugrasztja. Mint mikor rég nem látott barátok találkoznak, és egy kedves ölelés után három perccel már veszekednek.

Természetesen csak itt virtuálisan kapcsolatot tartva. Hisz tudjátok, nem hiszek a férfi-női barátságban hosszú távon. Én introvertált, szuperérzékeny #hegyilány vagyok.

És hát segíts magadon, Isten is megsegít. Nekem nagyon jó már, ha írhatok. Ti meg majd eldöntitek, ha olvassátok.