Tudod, az egyenes deréknak ára van. Ahogy a leengedett vállaknak is. A kellően magasra emelt állaknak is. Ne legyen túl magasan, de nyakhoz húzva se!

A legdrágább viszont, a tekintet, amit nem a földre szegezve hordasz. Hanem a másik tekintetébe pillantva, nyitottan szemlélve a világot szemmagasságban, esetenként az égre pillantva, biztonsággal és áhitattal, ha valami szépet látsz odafenn. Azért igen sokat kell, hogy fizess.

Mert, ha egyenes derékkal, háttal, lehúzott vállakkal, és emelt állal, nyílt tekintettel sétálsz, akkor könnyen céltábla leszel. Azoknak, akik púpos háttal, lesütött tekintettel, kezüket a szájuk elé tett susmussal nagyképűnek, arrogánsnak könyvelnek el. Bárkit, aki képes arra, amikre ők nem.

Szoktam volt hallani, mikor ilyen típusú emberek szidják, figyelik, beszélik ki azt, aki egyenesen jár. Mit képzel, kinek hiszi magát, tán ő találta fel a spanyolviaszt? Nem szebb ez még az ördögnél se, csak jól adja elő magát, és fitymállva hümmögnek. De nézik, minden egyes alkalommal, mintha muszáj lenne. Mert odavonzza a tekintetüket, ez tagadhatatlan.

Hallottam, és nem értettem. Mert én régen simán nyíltan irigyeltem őket. Azt, aki egyenesen, természetesen, esetleg mosolyogva tudott vonulni, látva, hogy élvezi azt, hogy megteheti.

Mi lehet a titka? Hogy képes rá? Hát nem érzékeli, hogy azok ott épp kibeszélik?

S noha láttam azt, hogy ő maga sem tökéletes, mert itt-ott néha félrelép, megbotlik, esetleg a hajából egy tincs szabadon lebeg, egy-két grimaszt elereszt.. De mégis csodáltam, hogy neki ez megy.

Akkor még én is pattanásos, sántikálós, testem páncéllal elfedő típus voltam, félve vagy inkább sehogyan sem elmenve még egy ember előtt is, nemhogy egy csapat csípős nyelvű nőszemély vagy helyes pasik előtt. Én nem szidtam másokat, csak csendben lapultam és csodáltam azt, aki meg merte tenni, amit én nem.

Nem emlékszem, hol kezdődött.

Tényleg nem. Hogy mikor kezdtem el kihúzni magam, mikor estek le a vállaim lazára, mikor erősödött meg a derekam, hogy bírja az élet nehéz súlyait. Nem ment egyik napról a másikra, meghallgatva a motivációs guruk beszédeit, másnap nem vonultam, mint egy viktóriasikret modell. Mondjuk, úgy még most sem, az is igaz.

Hosszú évek alatt elértem azt, hogy noha még szoktam csámpázni, olykor sántikálva járni, de egyenes derékkal, laza leengedett vállakkal, egyenes állal, emelt tekintettel teszem.

Néha elgondolkodom ugyan, és kizárom a világot, de legtöbbször nézelődök, tekintetem más tekintetet keres, és vidáman mosolygok. Nem mindenkire. Csak aki így jön szembe velem, s felismerem messziről, hogy jó az energiája. Mennyivel jobb így a nap, ha van benne egy kis kedvesség, nem?

Jó, beavallom, néha szánt szándékkal, már-már kekecen arra is ránézek, és ajkam félmosolyra eresztem, aki messziről figyel és épp kibeszél, milyen nagy arcom van, és mire teszem-veszem magam. Tudom, sejtem, milyen szavak hangzanak el.

Azt hiszi, én nem ismerem magam, a hibáimmal együtt? Ismerem orrom, járásom, kis dekoltázsom, esetleges bőrhibáim mikéntjét. S biztos van, amit én nem is látok, ők pedig messziről kiszúrnak.

Tegyék csak. Keressék a hibát, ahogy eddig is. Amíg arra fókuszálnak, addig ők úgyis púposak, sánták és rosszindulatúak maradnak.

Talán ez volt az egyik titka az egyenes deréknak. Hogy a jót veszem észre és arra alapozok.

Ha azt fejlesztem, ami jó, s azt hangsúlyozom, afelé megyek, addig minden miliméterrel magamat építem.

És ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok tisztában azzal, ami rossz, és homokba dugom a fejemet. Mert nem.

Szimplán csak rangsorolok.

Tudom, ha mosolygok és előnyös nadrágot veszek fel, akkor észre sem veszik, hogy a lábfejem merre áll. Mert a tekintetük ott marad, ahova én akarom, hogy ragadjon. Lehet, hogy érzékelik a szemük sarkából, hogy itt vagy ott nem minden tökéletes, előnyös, de kit érdekel?

Semmi és senki nem tökéletes.

Én is látom azokat, akik kibeszélnek olykor. Csak hát megértettem, mit érez az, aki egyenes háttal képes mosolyogva sétálni.

Tudja, de nem érdekli, mit beszélnek a legpúposobbak ott, a sarokban.

Mert azt nézi, aki vele szemben jön egyenesen, és mosolyog éppen.

Mert a fókusz a kellő helyen van.

Ez az egyik titka.

Szerintem.

A lényeg abban van, hogy ne szidva nézz másokat, rosszindulattal. Hanem azt figyeld, mit csinál úgy, ahogy benned is vágyat ébreszt. Bárcsak én is.. Ismerős, igaz? Miért lenne szégyen ez?

Lehet figyelni, tanulni a másiktól. Ez a fejlődés egyik lehetősége is. Én a mai napig átélem. És segít abban, hogy csámpázva ugyan, de mosolyogva előre haladjak!

S aztán észre sem veszed, de már benne lubickolsz te is, amiben korábban el sem tudtad volna képzelni, hogy sikerülhet neked is. Ettől lesz olyan a tartásod, amilyen.

Persze, megtartva a hajlékonyságod, mert van, hogy alázat is kell az élethez, nem csak akarat.

Hiszen az egyenes fa is eltörhet a nagy szélben, ha túl merev.

De végül a bárcsak én is gondolatot már nem te érzed, hanem az, aki figyel téged.

Ebben legalábbis.

 Haladjatok előre és sok sikert!