Gender semlegesség vagy csak egyéni eltérés?

Ma végre nekiálltam kaszálni. Azzal a régi, kézi kaszával, amivel manapság a városi emberek a tájházakban találkoznak csak.

Tavaly vettem egy lomistól, vagy 5000-ért nagy lelkesen. Lecsiszoltam, lekezeltem, és azóta is várt arra, hogy a ki tudja hány éve folytatott mesterségét, hivatását újfent folytathassa, sok év hiába állás után.

Tudtam, hogy kell ő nekem. Hogy akarok kaszálni.

Ahogy tudtam ezt kicsi lány koromban is. Emlékszem, lehettem talán óvodás, vagy kisiskolás, mikor apámat (igen, kisbetűvel) győzködtem, hogy tanítson már meg kaszálni. De nem és nem, mert ez nem nőnek való. Pedig mi már kicsinek is villáztuk az almot a tehenek és szamarak alól, jól és lelkesen dolgoztunk, ám ezt mégsem lehetett.

Kicsi lányként imádtam a pörgős szoknyát, bele voltam szerelmesedve, ahogy forogtam, és pörgött körülöttem. Anyám kivolt ettől, emlékszem, valahogy negatívan mesélt erről a mániámról, mikor valaki felnőttel, előttem beszélgetett. Őt ezek a női témák hidegen hagyták.

Mint ahogy próbaképpen szintén ezekben az években festettem ki először a körmeimet, a nyári szünetben, ha jól emlékszem pirosra vagy rózsaszínre. Azt is imádtam, nem győztem gyönyörködni benne, igazán nagylányosnak találtam.

Majd így, bontakozó büszke leány lélekkel mentünk a téglagyárhoz, ahol Papa és apám dolgozott, segíteni nekik a munkában. A lehulló törmeléket, anyagokat lapátoltuk fel a szalagra. Nem munkának tekintettük, jó móka volt, és noha nem emlékszem mekkora hasznot jelentettünk, mégiscsak ott voltunk, és tanultuk: a munkát, az életet.

Ekkor történt az, hogy Papa és apu valahogy szóvá tették a körömlakkot. Nem emlékszem a szavakra, csak arra, hogy nem dícsértek, inkább kinevettek, és valahogy rosszul éreztem magam tőle, szinte szégyelltem. Akkor már nem csak a körmeim piroslottak, és utána fiatal felnőtt koromig nem is festettem ki újra..

És így teltek az évek. Különböző intelmek jöttek és mentek.

Hallom Anyám, apám, a fiúk és mások szavait: hogy lehetsz lány létedre ilyen kupis, egy nőnek illik főznie, majd a férfiak vágják a fát, a nő szüljön és majd a férfi iszik a tejfakasztón, egy nő ne beszéljen csúnyán, legyél már csendesebb, szelídebb, ne erősködj már, Julcsi nem gyereket szült, hanem lányt, és biztos jutna még eszembe hasonló.. Ám épp eldöntöttem, hogy én ezeket el akarom felejteni inkább!

Az emberben mindig ott a kettősség. És persze az árnyalatok tömkelege, ha hagyják kibontakozni.

Én úgy akartam kaszálni, barkácsolni. Mindezt szoknyában és ékesítve.

Én ritka rendetlen is tudok lenni. De közben nem a kanapén fekszem, hanem számomra más, fontosabb tevékenységet végzek.

Én tudok és rendszeresen szoktam főzni, sütni. De élvezem azt, hogy van erőm felásni hozzá a földet, és bizony ha van fontosabb feladat, akkor van, hogy elmarad..

Szeretek szőrös köntösben a kanapén csillogó szemmel mosolyogni. De vágtam már hozzá fát, hogy értékelhessem az utolsó szálkát is, ami elég benne.

Talán régen, a kicsi Klau már akkor tudta, hogy ez egyszer jól jönne neki az életben a kaszálás tudománya. Ha azóta lett volna lehetőségem többet gyakorolni, akkor talán nem 30 évesen kellene ebbe beletanulni. És sejtésem szerint másnap izomlázat érezni.. De nem baj, van még ugyanennyim talán, hogy finomítsam a technikám!

Attól, hogy a nők végeznek férfi munkát, vagy a férfiak nőit, még nem fognak elidomtalanodni. Szimplán csak többfunkciós emberek lesznek.

És végeredményben jó lenne, ha idővel mindenki maga tudná eldönteni, az ő személyisége mikor mit igényel. Persze, olyan nehéz nem akarni megfelelni a számunkra fontosaknak. Ám, azt is jó lenne tisztába tenni, hogy mi magunknak legyünk a legfontosabbak, hiszen így tudunk önazonosan magunkhoz és másokhoz kapcsolódni. Van, akinek az egyik tulajodonságunk hiba, ám másnak épp erény.

Úgyhogy részemről, a qrva életbe is, de fogok még kaszálni. És ha kedvem tartja, szoknyában, rúzzsal a mosolygó számon, és bizony ettől még nem fog alám nőni egy dákó! ;)