Lelkimese

Volt egyszer egy kislány, aki 15 éves korában, a középiskola első osztályában tanulva, kollégista volt.
Ez a lány az egész nyarat végigdolgozta, hogy legyen tanszerre, 1-2 ruhára pénze, ugyanis Édesanyja egyedül nevelte őt és Nővérét. Az apja azon a nyáron, az iskola kezdése előtt költözött el tőlük.
Onnantól kezdve békésebb élet várt rájuk, ám a gondok a tél közeledtével sokasodni kezdtek. Ugyanis a fűtési szezon kezdetén már látszódott, hogy az Anyuka nem tudja megvenni azt a kellő mennyiségű tüzelőt, ami szükséges a tél végéig. Hol ezt, hol azt dobott még a tűzre, kiegészítve a fogyatkozó fa készletet.
Volt ám füst a babaruháktól, szeméttől, de abban a helyzetben nem a környezet óvása, hanem a túlélés volt a tét.
Ám elérkezett a retteget idő: a tüzelő elfogyott.
Mikor a lány a kollégiumból hazatért, a hidegre figyelt fel.
Akkor már visszatérő vendég volt egy a gyomorban forgolódó, kígyó szerű érzés: a szégyen.
Szégyellte magát akkor, mikor a többiek pakolták ki az otthonról nagy anyai gonddal csomagolt finomabbnál finomabb ételeket, miközben ő csak kenyeret, májkrémet vitt, és néha egy kis tésztát. Érezte ezt a többiek sokkal szebb, jobb ruhái láttán is, de igazán ezt követően érezte meg.
Akkor, mikor azon a héten, vasárnap visszaindult, még vizesek voltak a ruhák, amiket kimostak otthon. Hogy is száradtak volna meg a 13 fokos lakásban? Lázasan gondolkodott, hogy milyen mesét találjon ki: elkéstek a mosással, sok adag volt?
Ám, újabb érzés került a másik mellé: önvád és lelkiismeretfurdalás.
Hiszen azzal, hogy ő elment, elvitte a hideg házból, a szerettei elől a melegre valót, és noha a családi kasszából amúgy sem mert kérni a hétközi költésekre, a kollégium árát valóban nem mindig tudta kifizetni a nyáron megkeresett zsebpénzéből. Ahogy a nővére meg is jegyezte, ő, a kis kedvenc még ezt is megkapja, ők pedig ott maradnak a hidegben.
A kislány még nem tudta kifejezni érzéseit, mert nem tanították meg rá. A folytonos gondok, nehézségek nem teremtettek nekik olyan közeget, ahol igazi megértés, béke, tiszta kommunikáció lehetett volna.
Valójában meg sem élte ezt, leválasztotta, mint oly sok minden mást, elzárta a lelke egy újabb zugába.
Ám ezt már nem bírta el a kis lelke, sok volt ez egy kislánynak, muszáj volt valahogy felszínre törnie.

És akkor, aznap, mikor leszállt a buszról, érezte, hogy valami elszakadt, eltört benne. A lábában.
Amik elvitték őt és súlyos terheit otthonról.
És a fájdalom ezek után társa lett, hol erősebb, hol még erősebb szenvedést okozva neki.
Melyet nem mulasztott orvos, talpbetét, jobb cipő, 30 éves koráig sem. Hisz valahol mélyen, belülről, áramlott ki továbbra is, a megdolgozatlan, fel nem ismert érzelem, szinten tartva a gyulladást.
És az azóta eltelt 15 év óta minden ősszel, mikor beköszöntenek a hidegek, minden tavaszig, mikor jön a felszabadító meleg, a fájdalom visszatér: akkor vitte el ugyanis az energiát, a melegre valót otthonról, a hideg házból, a szerettei elől.

És az a kislány, akinek akkor nem voltak eszközei, hogy megfogalmazza, hogy nem az ő hibája, évről évre magát büntetve, a már felnőtt embert is, így didergett meleg után sóvárogva a test egy eldugott zugában.
Mert ő akkor még nem mondhatta ki, hogy nem az ő hibája volt.
És nem az Anyukájáé, és nem a Nővéréé.
És még csak nem is az apjáé.
Ilyen az Élet.

És noha sok mindent végigcsinált az elmúlt évek alatt, a fájdalommal együtt élve, de szeretné, hogy végetérjen.
Elég volt. Már túlságosan fáj.
És már tudja, hogy a teste csak segíteni akart neki, hogy felszínre tudja hozni abból a zárt sarokból az érzéseket, amiket elnyomott.
Mert megérdemli, hogy elmenjen bárhová, szabadon, fájdalom nélkül, mert a Lélek szabad, de a Test is kell hozzá.
És a batyujába nem vizes ruha, szégyen, és önhibáztatás való, hanem támogatás, gondoskodás és Szeretet.

És a kislány, aki bennem él, már ki tudja mondani, hogy mennyire fájt ez neki.
És a nő, aki vagyok, megvédem őt a Hidegtől.

És már tudom, hogy a testünk fog sorvadni, fájni, beteg lenni, ha nem fejtjük meg lelkünk sebeit.
És csak most, ahogy végre rászántam magam a terápiás írásomra, döbbentem rá, mekkora teher volt ez Nekünk. A kislánynak, és a felnőtt nőnek.

Kívánom, hogy mindannyiunknak legyen bátorsága, lehetősége és akarata a test által a lélekkel is foglalkozni. Mert megérdemeljük, hogy jobb életünk legyen.
Hogy elmúlik-e a fájdalmam, ahogy megérkezik az igazi meleg? És hogy visszatér-e még a következő hideggel? Azon leszek.
Annyi biztos, hogy a batyumban már csak megértés, erő, sok-sok virágmag és állatszőrös, száraz ruha van. És a takaró alatt a kedves, hideg lábaim, akik sok év terhét rendületlenül, pingvinjárásban, de cipelik!

Ajánlom figyelmetekbe dr. Máté Gábor A test lázadása című könyvét.
Talán életet ment valakinél..vagy csak hosszabbít.