Ülök a laptop felett, előtt, az emeletes ágyam alatt a beépített asztalnál.

Most itt van a leghűvösebb. Télen pedig a legmelegebb.

Az asztalon körülöttem könyvek, ékszerek, fonalak, lehorgolt, de még nem eldolgozott kis apróságok, mondhatni rendetlenül, de én inkább művészi elrendezésnek nevezem.

Velem szemben képek rólam, kiskoromból. Csacsik, kutyák, kecskék vannak rajta, meg az egyik nővérem. Csak néha nézek fel rá, mert mostanában ritkán ültem ide.

Egy nyár eltelt, mikor inkább kint voltam, vagy odavoltam dolgozni. Húzós volt, elfáradtam.

A napokban ültem le ide ismét, és kezdtem el újra pötyögni, horgolni.

S van egy tükör is velem szemben, abban nézem most is magam.

Nézem, figyelem mit látok, mit érzek.

Mi változott tegnap óta, hisz éjfél múltán a számláló eggyel többet mutat.

Nézem magam, és mosolygok. Elégedett vagyok a külcsínnel, és mélyebbre nézve a lélekkel.

Itt nem látszik az az egy-két őszhajszál, amit vakító fénynél látni lehet, piciny ráncok is akkor gyűrődnek csak, ha mosolygok. Mily nagy szerencse egyeseknek, hogy síró ráncok nem léteznek.

Nekem van okom félni, mert sokat nevetek, néhány éven belül nem kizárt, hogy erőst gyűrött leszek. De azt mondom, hogy ha ez az ára a boldog életnek, hát legyen. Legyek csak ráncos ott, ahol erősen használatban vagyok.

Végig lapoztam a naptáraimat, amelyek tavaly szeptembertől tartalmazták vázlatszerűen az életemet. Mennyi minden volt benne, ami talán emlékeztető nélkül eszembe sem jutott volna, pedig igazán mélyre épült bennem.

Jesszus, hát ez is történt, ő is itt volt, ott is részt vettem? Az évkörömhöz de sokan hozzátettek.

S én magam, mennyi munkát elvégeztem, s tapasztaltam, s építettem be a jellemembe! Van, amibe még csak belefogtam, de nem fejeztem be, s van, amire kegyetlenül pont került.

De be kell, hogy valljam, visszagondolva az elmúlt időszakokra, ilyen jó évem még sosem volt. Soha.  

Ennyire közel még sosem kerültem az én-hez.

S ennyien még sosem utáltak, vagy szerettek ez által, mint most.

31 évesen, egyedül, arany életem volt, hiába némely nehezség vagy olykor egy kis didergés.

Most, 32 évesen első naposként kíváncsi vagyok, mi áll előttem.

Mindenesetre tervek, vágyak, fenyegetések vannak, s ha megélem a 33-at, majd nyilatkozom, hogy hány nevetőráncom, őszhajszálam lett, és a remek ételek után hány plusz kilóval rendelkezem.

Mondjuk, szerintem akkor se lesz plusz kiló, hiszen ahogy most is vár a hűtőben az ünnepi süti, s rotyog a pulykanyakpörkölt, és készül hozzá majd nokedli, nem lesz ideje rámrakódni. Mert lekaszálom, lecsákányozom, lemozgom még az ágyban is a feles energiát.

Ja, és ünnepnap révén koktélt is szürcsölgetek.

De nem az alkohol hatására mondom azt, hogy az élet szép is lehet harminc felett.  

S pontosan úgy töltöm, szigorúan a belső hangra figyelve, ahogy nekem kívánatos: egyedül, magamra figyelve, jókat eszegetve, a nyugalom szigetén a szőlőhegy tetején.

Majd holnap.. Majd holnap lemegyek, és belevetem magam az új évkörbe.

Annyit kívánok csupán, hogy ez legyen a legrosszabb évem, ami adatott. Mert akkor csodás élet vár rám, akármeddig is tartson majd.

Addig is: egészségünkre, és köszönöm előre is a köszöntéseket!

Köszönöm nektek, akik a blognak hála hozzátettetek eme remek évhez!

Szűz vagyok, ritkán dícsérek, de hálás vagyok érte, szeretném ha tudnátok!

És elismerés, mert elég jó az ízlésetek (hahaha..a szerk.) és a kitartásotok, hogy még mindig itt vagytok! Maradjatok, ha gondoljátok, mert a java csak most jön!