Nem lehet mindenkit megmenteni
Nem lehet mindenkit megmenteni
Ismét csak megtanultam a leckét. Csak, most új közegben, új élethelyzetben.
Mikor állatmentő voltam, akkor olyan hevesen, lelkesen vetettem bele magamat a kutyák megmentésébe, hogy csak idő kérdése volt, mikor vág pofon az élet, hogy ez bizony nem működik.
Jött is az elején az a düh, értetlenség, amit a felelőtlen gazdákkal, a bürokráciával szemben éreztem. Hát hogy lehet, hogy ők nem értik a lényeget? Majd, ahogy kezdtünk belefulladni a kutyákba, és a jó szándékunk ellenére nemhogy az összes kutyát nem tudtuk kimenteni a putrikból, az elbillent fókusz miatt még azokkal is bajba kerültünk, akikeket már nekünk kellett gondozni.
És nagyon nehezen, vért izzadva, sírva, de nekem is meg kellett fogalmaznom, hogy nem megy. Nem tudunk mindenkit megmenteni. Lesznek, akiket kinn kell hagyni az utcán, akiket nem tudunk kihúzni a fagyos ólból, akik a lánc végén aszalódnak a napon. Mert nem látunk meg mindenkit, és nekünk sincs kapacitásunk arra, hogy mindenki „baját” a nyakunkba vegyük. Mert akkor azok kerülnek veszélybe, akikről már nekünk kellene gondoskodni, megfelelő háttérnek lenni. S így végül a jó szándékunk ellenére végül tőlünk is mentésre szorulnának.
Nem, ezt nem tehettük. Felvállaltam hát a menhelyen a gonosz szerepét, aki nemet mond, ha kell. Volt, hogy a talán is szerepet kapott, sok igen is volt, de voltak időszakok, hogy nagyon tartani kellett magunkat ahhoz a kemény, következetes nemhez.
Hogy jó érzés volt-e? Nem! Borzalmas. Dolgozott a lélek, rendesen, mikor ott kellett hagyni egy-egy kutyát az utcán, vagy elnéztük, ahogy a roma bedobja a kutyát az udvarra, mikor végül hazáig követtük, hátha meg lesz a gazdája.
Nehéz volt. De megedzőttem, a nagyobb jó érdeke miatt. Mert tudtam, ha nincsenek szabályok, határok, korlátok, akkor az egész vár összeborul. És nem tudnánk előre haladni.
Mert voltak sikereink, de még milyenek! Száz és száz kutyát, macskát tudnék sorolni, akiket a nyomorból, rühből, csontsoványságból mentettünk, és végül álom helye lett. Egy idő után arra koncentráltam, és csak ezt néztem. Néha kiírtam magamból betűnként a könnyeket, amiket azokért hullajtottunk, akiknek a mancsát el kellett engednünk.
Hiszem, hogy vagy megedződsz a vállalt feladatodhoz, hivatásodhoz, hogy azt jól tudd végül végezni, vagy ha ez nem megy, abba kell hagyni. Orvosokra, pedagógusokra, katonákra, minden kicsit is hivatástudattal rendelkező szakmára igaz ez. Nem csinálhatod, ha nem vagy rá alkalmas. Vagy te magad pusztulsz bele. 10 év után végül nekem is eljött ez a pont, és kiszálltam. Életem legnehezebb döntése volt, de jól tettem. Az ottani „feladatomat” beteljesítettem, úgy érzem.
Az állatokkal annyival „jobb”, hogy őket mástól kell megmenteni. Sosem maguknak köszönhetik a sorsukat, persze, ha a karmikus úttól eltekintünk.. Ott mégiscsak volt, akire áttettük a haragot, értetlenséget, és felelősséget.
És most, ahogy az embereket látom, tapasztalom, hatalmas leckét idézhettem vissza.
Nem lehet mindenkit megmenteni, fényt gyújtani a lelkében, és kihúzni a rossz sorsából.
Mutatja nekem ezt az élet, mikor olyan csapatba osztanak be a munkahelyen, akikről 5 perc alatt megállapítod, hogy folyik belőle a rosszindulat, az ostobaság, a gúny, irígység, mindezt akkora önbizalommal, egóval, hogy csak nézel, némán. És azon gondolkodsz, velük mit, és hogyan lehetne kezdeni, hogy a „jó” elkezdjen pislákolni bennük. És nap végén, mikor rávetik magukat az egyetlen normálisra a társaságban, mint az éhes hiénák, rájössz, hogy csupán ennyi a feladatod: elfogadni, hogy ők ilyenek, ám meghúzni és tartani a határaidat, és megvédeni azt. Mert először arról kell gondoskodni, aki a legfontosabb: saját magadról.
És az internetes fotelhuszárok is ebbe a kiéhezett hordába tartoznak. Van, ki jószándékú, ám még kellő információtól hiányos, s van, ki már hallott, olvasott sok mindent, de mégis fekélyes a szíve, és támad, mindenre, mi mozog.
Mint éjszakai ragadozóktól a tűz, úgy védd magad ezektől: dolgozzon benned a tudat, hogy ne velük foglalkozz. Ha kell, védd magad, ha kell, segíts másoknak. Mindenkinek van választási lehetősége, s ha ő nem ez alapján cselekszik, az nem a te dolgod. Hulljon alá akkor, ha így marad.
A fókuszt a jóra, a haladásra, a fényre kell tenni, s ha 100-ból 1 lesz, aki valami információ morzsát a helyére tesz, s ezáltal előre lép az életében, már nyertél.
Azt hiszem, megtanultam a leckét, újra. Abbahagyni ugyanis nem szándékozom, mert érzem, itt valami dolgom van még.
Ha maradok az úton, amit választottam, nincs más választásom.
S noha hajlamos vagyok az előző 10 évemet ritkán felemlegetni, talán rosszul teszem. Annyi mindent tanultam, fejlődtem, és büszkén mondhatom, elég jó lettem végül benne. Nem tökéletes, de elég jó. És ahogy én kikapartam a kutyákat a sz@rból, a bolhák tengeréből, úgy lettem én is rétegről rétegre egyre több, és gyógyultam velük magam is.
Talán gyakorlás volt ez, kézségeket és hozzáállást tekintve, hogy felkészítsen arra, ami majd most jön.
Mert, ez bizony sokkal keményebb.
Itt nem mástól kell megmenteni az embereket, hanem saját maguktól.
Ahogy saját magamat is nekem kell megedzenem, azokhoz, kik, mint eszelős, gondatlan gazda, az álltamentőnek fejszével rohannak.
Megtanultam. Segíts magadon, Isten is megsegít.
Ha az oldalamat követed, olvasod, kommentálod, üzenetet írsz, abban a tudatban tedd, hogy vannak határok, miket elvárok, s betartatok. Itt a jóra, haladásra törekszem, s azzal kapcsolódni, aki hasonlóan tesz.
És végül örülök, és hálás vagyok azért a lélekért, aki a testemet válaszotta. Mert ilyen napok, tapasztalatok után is ebédnél, egy ismeretlen hölgynek egy odarejtett fügével örömet tudtam szerezni, és összetalálkozva, ismeretlenül továbbra is, ezért ő a karomat simogatta mosolyogva.
Én erre fókuszálok. A jóra. Olyan biztos tudattal, hogy ez a helyes, egyetlen.
És továbbra is bíztatom azt, akinek a szíve a helyén van, hogy ő is csak ezt tegye.
Mert magunkat minden egyes nap meg tudjuk menteni.
