Tegnap hangoskönyvet hallgattam, önismereti-filozófiai témakörben. Szó volt az elismerésről, a megfelelési vágyról másoknak, és hogy miként hatnak ezek az életünkre. Hogy a pozitív visszacsatolás vágya, ha normális is, de egy elég alacsony szinten túl nem jó az egyénre nézve.

S akkor azon gondolkodtam, én hogyan állok ehhez. Már, a visszajelzésekhez, pozitív és negatív értelemben, de leginkább az elismerésekre fókuszálva. És az van, hogy én azt gondolom, az egyéni érzésemet tekintve egészen rendben vagyok vele. Tudom, hogy sokak szerint azok éltetnek, hogy imádom őket, és azok nélkül nem is érne nekem semmit az oldal léte. Mert ti a kommenteket látjátok, de azt nem tudjátok, akármelyik közben is én magam mit érzek.

És az ...

Arra gondoltam, hogy bizonyos jelenségeket bemutatnék saját magamon keresztül, mint határozottan érintett egy-két dologban. Kihasználva a tartalomkészítői lehetőségeket, bemutatva, hogy a tudatosság, önismeret hétköznapi helyzetekben miként lesz számottevő tényező. Merthogy nekem azért szívügyem ez a téma is, mert saját bőrömön tapasztaltam, mennyivel elégedettebb életem lehet úgy, ha ezeket tudom, elsősorban magamról, s nem hibáztatom szerény személyem különböző helyzetekben, hanem elfogadom, hogy ez teljesen rendben van így. És alkalmazkodva, olyan körülményeket teremtek magam köré, amivel ez jól működhet, nem pedig magamra erőltetek olyan dolgokat, ami nekem nem, de másoknak jó lenne. Ilyen lenne az introvertáltság, jelen ...

Szembesülni azzal, hogy te más vagy, nem könnyű. Pedig én még nem is úgy vagyok más, mint más más. Nem vagyok homoszexuális, nem vagyok roma, nem vagyok szellemileg sérült (tudom, ezzel egyesek nem értenek egyet), (még) nem vagyok mozgáskorlátozott, nem vagyok láthatóan testi hibás, nem vagyok túlsúlyos vagy extrém sovány, és nem vagyok sok minden mással rendelkező, mint egyesek.

De nem vagyok mindig kedves, megadó, előzékeny, elfogadó, szofisztikált, kulturált, csendes, belátó, meghátráló, csak hasznos dolgokat kimondó, kényes tartalmakat kerülő, érzelmeit tagadó, szavait lenyelő, arcára (hamis) mosolyt erőltető, csinos, egyenteles, mindenkit szerető, támogató.

Tedd a kezedre a szíved: Ugye te sem?

Ám, tartalomkészítőként ...

Biztosan észrevettétek, hogy kevésbé vagyok aktív ezen a felületen. 

Pedig, elárulom, nem hogy kevesebbet írok, de még többet. Illetve a videós formátumokat is folytatom. Viszont annyi platformon vagyok már jelen, hogy rangsorolnom kellett. 

Kevesebb helyen, több figyelem számomra most fontosabb és komfortosabb. 

Facebook-on, Instagramon, Tiktokon továbbra is aktív vagyok, ebből az első a leginkább a mérvadó. 

Emellett a Blog.hu helyett a Patreonra töltöm fel az írásokat most már. Ezt azoknak jelzem, akik nem rendelkeznek az előbb felsorolt platformokkal. 

Nagyon sok írás továbbra is olvasható, szabadon, ingyenesen, akár csak itt. Mások, csak ingyenes, de tagsággal, és vannak olyanok, amiket csak fizetős tagoknak, attól ...

Ellentétes vélemény

A minap feltettem egy képet, amihez írtam szöveges posztot. Egy statisztikáról, ahol a háziállatokkal való alváshoz társult egy bizonyos szám. Én magam nem maga a számokat, a valódiságukat írtam le, mert nem tartottam egyrészt teljesen pontosnak az ott szereplő mondatot, másrészt nem magát a dolgot tartottam érdekesnek. Hanem hogy az emberek elfelejtik sokszor azt, hogy bizonyos jó dolgok, megélések mögött ott van, és ott lehet a rossz is. Nem veszi el annak a fényét, megítélését, és megvalósításának lehetőségét. Tehát hogy nem kell azt állítani, hogy mindig, végig, mint a bunda alszunk az állatunkkal egy szobában, elfelejtve, hogy azért gyakran mégiscsak megzavarja álmunkat. Elferdíteni az igazságot nem ...

Utálom a kaprot

A szagát sem bírom. Mikor gyerekként tökfőzelékben kellett ennem, konkrétan volt, hogy visszahánytam az egészet. De eldöntenem akkor még nem lehetett, hogy kerülöm. Anyám diktátor volt, ennem kellett.

• Ez van fiam – mondta. Ne válogass.

És ugyan hányni sem szeretek, de legalább volt egy kis elégtétel, mikor az üres tányér újra megtelt az elfogyasztott adaggal:

• Ezt akartad? Tessék. Ez van anyám. Ne kiabálj. Takarítsál.

Tegnap kaprot szedtem a kertben. Szoktam vetni, mert hát kell. Mondjuk renitens, mert ott ritkán kel ki, és gizda lesz, ahova szánom, ahol meg elvileg híre-hamva sem volt magoknak, megjelenik. Ilyen ez a fránya.

Se főzelékben, se túró között, se mártásnak meg nem eszem. Csak és ...

Tegnap munka közben fel-felnézegettem, és figyelgettem körbe az embereken, nem elítélően, inkább kíváncsian. Leginkább a külső jegyeket. Elhízás, foghiány, öltözködés, frizura, miegymás. S azt figyeltem, kinek milyen a mozdulata, energetikája. Ki érzi jól magát, ki elégedett és mosolyog őszintén és kik azok, akik így vagy úgy, de rejtegetnek, kompenzálnak, félénkséget, kishitűséget közvetítenek, és arcvonásaik Csernus szavaival élve „búval b.szottak”, keserűek és irigyek. Szerintem persze, a saját nézőpontomból, aztán ki tudja, van-e abban bármilyen igazság, amikre végül jutottam.

Eközben az a kérdés fogalmazódott meg bennem: Őt ez nem zavarja? Teljesen letojja, lehasítja, elengedte? Vagy tesz ellene vajon, csak nem ...

Miért félünk a vihartól?

Tegnap késő este viharban jöttem haza, vezetve. Szakadt az eső, dörgött, villámlott.

Azon gondolkodtam, hogy mióta itt élek Zalában, azóta tartok igazán a viharoktól, jobban fogalmazva: Azóta érzékelem őket ennyire közelről, élesen és a veszélyeivel tisztában léve. Odahaza nem voltak ilyenek, vagy csak nem emlékszem?

Gondolkodtam, hogy míg Szolnokon voltam, akkor is voltak-e ilyen viharok. de szerintem nem. Vagy jóval kevesebb. Pedig az Alföld sík vidékén is látszódtak volna. Vagy csak a város közepén élve nem tűntek fel ennyire, a fényszennyezéssel körbevéve?

Vagy csak nem volt igazán félni valóm? Mert egy-két nagy fenyő volt ugyan a portán, de valahogy se a vihar nagysága, szele, sem azok ...

 Szeretnél nevetni. Jól érezni magad, kikapcsolni nap végén az agyad.

Kéred, hogy én is inkább ilyet írjak: cukit, kedveset, vidámat, olyan igazán pozitívat, ne olyat, ami lehúzna téged.

Nevetni akarsz, és nem elmerülni ugyanis. Olyan sokszor nehéz a nap manapság idehaza: robotolsz a munkában, elviseled a munkatársaid, főnököd rigolyáit szó nélkül, csak hogy ki ne rúgjanak, ha problémás vagy. Fizeted az inflációtól elszállt magas árakat a boltban, sakkozgatsz, hogy hó végére is jusson, igaz, hónap elején a habzsi-dőzsi már gond nélkül megvolt. A párod, gyerekeid olyan hangosak, mindig csak az aktuális gondokkal basztatnak: ezt is kellene, azt is tervezzük megfele, menjünk ide, menjünk oda, de békében, nyugalomban tőlük lenni ...

A minap elém került egy komment.

A bizonyos bőrpántos rucit tartó kezem alatti részlegben. Érdekes módon ez a semmitmondó poszt több dologra is rávilágított, ami a komment szekcióból indult ki, és ami az egész társadalmat is átjárja. Tegnap már írtam a testszégyenítést illetően egy szösszenetet erről, ma jön a másik dolog, amit ígértem.

Mivel azt érzem, mintha én mennék szembe a forgalomban ezt illetően, ám de hót’biztosan, nem átallok még így, nagyban is tovább okoskodni erről.

Merthogy azt látom, nagyon sokan észre sem veszik azokat a finom árnyalatokat, mellék ízeket, ami miatt szar szaga van bizonyos dolgoknak.

Itt ez a komment: