Avagy egy lány a szomszéd ...hegyről. :)

ZalaiZug

ZalaiZug

Kis gheci

2024. július 13. - ZalaiZug

 

Olvasd kérlek el a bejegyzést. Becsszó, napok óta gondolkodom jobb címen, hogy ne bántsa némely ember szemét.. De az az igazság, hogy nekem tetszőbb, illőbb nem volt, úgyhogy ez marad.

Ruha és ember, férfi és párkapcsolat. Vezetés közben most ezek a témakörök olvadtak össze a fejemben. Nem tudom, talán a zalai levegő hat így rám, vagy csak tényleg kezdek megőrülni, de egész úton ezen gondolkodtam. Ezeken IS, mert nyilván még sok más is belefért a kis időbe, hisz nőből vagyok, de most csak erről írok.

Ültem tehát a kis autómban, és vezettem Kanizsára. Egy lenge kis nyári ruhában. Amit mondanám, hogy szeretek, de talán egyszer vagy kétszer volt rajtam, szóval csak nagyon tetszett, de nem merültem még bele. Eddig ugyanis..nem mertem.

Mert kis gheci.

449610092_394029066500813_8921074582147103094_n.jpg

Ő az. Érted már?

Már az anyaga is extra lenge, a színe elég vad, karcsúságot kiemel, ha meg nincs vékonyság, egész egyszerűen nem megy rád.. Ez kérem nem hazudik, semmi oversize, meg ápol és eltakar.. Színes, feltűnő, de mégsem tigrisminta miniben, hogy kockáztassa, hogy elbillenj egy qrvás irányba. Elől még tán észre sem veszed, mert valahogy rafkós a szabása, azt, amit ha véletlen utánad fordulnak, akkor bizonyosságot nyer: melltartónak ott nincs helye. Merthogy a háta nemhogy kulcslyuk szabású, de inkább istálló ajtajú.. S mint vadlovat fékezni igyekvő kantár, úgy lehet egy kissé irányítva a masnira köthető anyagot megkötni. Ha meg hátulról előz valaki, eleve egyértelmű lesz, hogy hoppácska, itt lesz valami…

Szóval ezt vettem fel. Hisz alig néhány napja mondtam, hogy munkába, városba persze kell az a ruhadarab, ami a kebleket tartja, mert annyira vagány azért nem vagyok. Aztán rájöttem, hogy negyven fokban szerintem kiizzadtam elég sok fenntartást, ideje ledobni mindent, amit lehet, akár csak a süllyedő hajón, én is így jártam el.

És vezetés közben, elmélázva a kis gheci ruhán, eszembe villant valaki. Egy szőrös kis gheci. Na, nem én hívtam így az illetőt, nyugi! Ő mesélte, hogy ez a becses gúnyneve, ahogy az alkalmazottak hívták a háta mögött (ha jól emlékszem, ezek voltak a pontos szavak, mindenesetre a tartalma egészen pontosan fedi ezt a két szót). És nekem megvillant akkor a szemem, elképzelve szigorúan, keményen, határozottan, irányítóan és így fejben is bevallom: simán beindultam volna, ha ebben a stílusban egyik este elém áll, és főnökösdit „játszik”. Pláne úgy, hogy ez az ember velem, és úgy általában az életben egy kedves, szerethető, udvarias, intelligens férfi volt. Olyan jófiú féle.

Egyszer randiztunk, többet nem, mert amúgy nem egymást kerestük. Ahhoz sok volt az eltérő jövőcél, hogy aggyal megfogalmazva, tudatosan erőltessük. Viszont, ha hosszú hónapokat, éveket nem is, de éjszakákat tölthettünk volna együtt, ha.. Ő és én nagyobb arányban vagyunk épp rosszfiúk és rosszlányok, ahelyett, hogy mind a ketten a szelídet, jóságost, erkölcsöset éljük. De akkor ez így történt. Jót beszélgettünk, tisztáztuk a randi után, hogy nem lesz ebből most semmi sem, nem lettünk rosszban ezután sem, és ez a mondata valahogy elraktározódott az agyamban.

És ott a kocsiban bevillant újra. Hogy bizony én (nem kertelek, nem általánosítok, de azt hiszem, egyetemleges női gondolatokat fogalmazok meg) igénylem a férfimben a kis gheci faktort. Anélkül már az első randira sem kerül sor, ha nem kelti fel az érdeklődésem, valami pimaszsággal, turpissággal, életre valósággal. Ha nem tudom elképzelni, hogy fel is tud kapni és az asztalra tenni, akkor a gyertyafényes vacsora és rózsa se kell, ugyanarról a terítékről.

S ha azt veszem észre, hogy csak jófiú, és a találkozások alkalmával valahogy nem érzem meg benne azt a fajta erőt, energiát, ami egy csipetnyi pikáns ízt adna.. Akkor nekem nem kell.

De persze ezt is megfelelő arányban! Ha túl sok, akkor csipős, élvezhetetlen lesz, amit nem szeretek, és hosszú távon hiába különleges, de annál inkább káros.

Ne legyen egy tuskó, egy paraszt, egy másokon átgázoló, érdektelen f@sz!

Hanem olyan Rhett Butleres! Tudjátok milyen az?

Aki mellett a nő, egész pontosan élete szerelme, Scarlett száz százalékig tudhatja, hogy érzelmei megkérdőjelezhetetlenek! Csak ő és érte bármi! De nem nyálas módon, alázkodva, hunyászkodva, hanem igazi férfihez méltóan, játékosan, pajkosan, tisztelve a nőben élő erőt, hódítva.

Aki úgy sikeres, hogy közben jó ember, s nem a jóktól lop, habár néha egyensúlyozhat a szürke mezsgyéjén. Akiben tudod, hogy megbízhatsz, mert átnavigál az égő mezőn is, akár az élete árán. Aki a családért megy előre, ésszel, tervekkel, mégis csordultig szeretettel.

Ő is egy kis gheci volt, akármennyire Istenkáromlás egyik kedvenc könyvem szeretett karakterét eme jelzővel illetni. De na, az volt. De imádtam. Hiába kitalált karakter, amit benne az író így körülírt, az bizony létezik a való világban is.

Mi nők, de én legalábbis azt a férfit szeretem, kívánom, érdekel és becsülöm, aki egyszerre egy jófiú, ám ugyanakkor van benne valami, ami által azt érzed, itt teng az erő. Akire rábízhatod magad, mert téged nem bánt, még ha harcol is néha veled, és másokat sem tapos el, mégis képes érdeket érvényesíteni, ha kell.

Aztán persze ami nem ment Scarlett-nek, az mehet nekem, vagy a többi nőnek: Ha megtalálja ezt a férfit, megbecsülheti, és nem elüldözi. Illetve az önismeret adta lehetőséggel dolgozhat, hogy ő is merje magát adni, ám mégis próbálja legyőzni a saját démonjait. S kiszórhatja azokat, akik így vagy úgy, de alkalmatlanok, s nem vakon sétálna ezek karjába. Mert vagy túl nyálasak és elnyomhatóak, mint Ashley, vagy erőszakosak, mint egy útszéli csavargó.

Persze azzal sincs baj, aki jókislány, és jófiút keres. Ashley és Melanie is egymásra talált. Ahogy a tudatlan, erőszakosak is megtalálják a párjukat.

Bár, sokszor ott marad a belső vágy arra, amit egy ellentétes jellemű ember áraszt, legyen az az erő, vagy épp a finomság.

Főleg, ha nem dolgoznánk a saját árnyoldalunkon, és nem állnánk bele abba, hogy bizony végeredményben mindnek haszna és jelentősége van.

És felszabadító a tudat, hogy nincs velünk semmi baj, ha mi is kicsit ghecik vagyunk. Néha, néhol, talán csak kritikus pillanatban, de ott van az a belső erő, ami képes előre vinni, bárhova is fúj a szél.

És ha sejtjük, tudjuk, kik vagyunk, azt is érezni fogjuk, ki lesz a hozzánk való társunk.

Addig is vedd csak fel néha azt a trükkös ruhát. Nem baj, ha kivillan némely olyan rész is a nagy egészből, ami mutatja valós személyiséged. Legyen az egy heg, egy tetoválás, egy bőrhiba, egy karakán kijelentés vagy vélemény, egy előzékeny kézmozdulat vagy egy kedves mosoly.

A jó kapitány időben észreveszi a másik hajót mutató színes zászlót, és készen áll majd a csatára. Mindenki más meg hagy evezzen szélsebesen ellentétes irányba, vagy ha nagyon szemtelenkedik, hát, könnyen a hajó orra alatt végzi a tengerfenékre süllyedve.

Mert a kis ghecik már csak ilyenek.

Csend helyett lesz néha fegyvercsörgés, ellentétes vélemény az előre irányról, de végeredményben egy gyümölcsöző lehetőség, és összeillő szövetség.. És hatalmas hentergések is a taton, amiről ne feledkezzünk meg.

S akkor bizony úgyis lekerül a furfangos ruhadarab, az úri szerep, és egymás előtt leszünk, ahogy valójában létezünk, és a szél elfúj majd a másiktól, ha nem egymáshoz valók vagyunk..

Csalódás

Csalódás

Csalódtál bennem, mert máshogy cselekedtem

Mint amit a fejedben elképzeltél, mint helyes tett?

Csalódni igazán csak abban lehet

Ki ígéretet tett, s nem tartotta be.

 

Ám, ha szó sem esett arról, mire vágysz te,

S mit tudnék én nyújtani önszántamból,

Az nem a másik ember hibája

Csak a saját projekcióid összeomlása.

 

Melyet nem köszönhetsz másnak

Mint saját magad balgaságának.

Ezért hát ne vetíts a másikra semmit

Mi ezen a síkon valójában az agyadon kívül nem is létezik.

 

Nézd és érezd, mit ad szívből a másik,

S ha nem elég, vagy épp sokallod,

Dönts saját belátásod szerint: menj vagy maradj,

Hisz ő valójában nem kényszerít rád semmit.

 

A gond ott van, hogy a másikat hibáztatod,

Miközben ő megteszi azt, amit te talán nem mersz:

Saját magát adja, a jót és rosszat együttvéve, ezzel elkerülve a valódi hibát

Hogy saját magát illetően csalódás érje.

 

Mert ha megfelelési vágyból létezne,

Akkor elég hamar széjjel lenne tépve.

Kinek feleljen meg épp aktuálisan,

Aki hangosabban vagy erőszakosabban mondja?

 

Tehát ahelyett, hogy csalódnál benne,

Mert személyisége teljes színét megmutatja,

Értékeld azt, hogy se a jót, se a rosszat nem tagadja,

És eléd állva változó intenzitással, de eléd tárja.

 

Ha valami nem tetszik neked, mert te csak a jót keresed,

S a vulgáris szavakat, esetleg a külön véleményt nagy ívben kerülöd,

Vagy a hosszú megfogalmazás, az érzelmek sokkolnak,

A szabad távozás és figyelmen kívül hagyás lehetősége előtted áll.

 

Csak tedd meg ezt csendben és magadban kérlek,

Mert a kontroll mániád más emberek életében igencsak terhes.

Ilyen irányú véleményed nem kérte senki,

Mert akármilyen nehéz elképzelni, van, aki mer saját maga lenni.

 

Akkor is, ha sok az okos körülötte, kik egyesével mind azt hiszik,

Ők tudják a legjobban, mi kell a hegyilánynak.

De van egy remek hírem, mire én is manapság jöttem rá:

Az egyetlen személy, akiben valójában csalódhatok, az saját magam vagyok.

 

S ha most újra másokat néznék, hallgatnék, rájuk támaszkodnék,

Ahogy szinte az egész eddigi életemben tettem, qrva nagy hibát követnék el.

Mert tudom milyen kalitkába zárva élni, s elegem volt abból,

Most szabadon a hegyen, én döntöm el, mi legyen, velem.

 

449969262_1166964231179254_2608958722527150817_n.jpg

 

 

 

 

 

Azok a fránya kukacok

 

Tegnap este borsófőzeléket vacsoráztam. Cukroborsóból, amit ügye héjastól tettem el. Így bizony előfordulhatott, hogy nem kívánt lakók is maradtak a héjakban elbújva.

Amiből egyet sikerült is észrevennem tegnap. Olvastam közben az új könyvem, csak néha felpillantottam, merre van még a tányérban étek, hogy arrafelé haladjon a kanál. És tessék, bumm. Egy kukac.

Fintorogtam, átfutott az agyamon, hogy már itt is van?? Majd kivettem, és ettem tovább. Nem mondom, hogy nem gondoltam rá, mit rejtenek még a további kanalak, és hogy hány van, amit esetleg már megettem evés közben.. De azért éhesebb voltam annál, és többre értékeltem a munkámat, ami a tányérig juttatta a borsót, minthogy fogjam, és feladva a vacsorát, kiöntsem. Egy-két kukac sajnos néha belekerül a levesbe..Vagy főzelékbe, lekvárba, kompótba. Igyekeztem helyre tenni fejben, és öklendezés helyett elkönyvelni úgy, hogy legfeljebb plusz fehérjeforrás került még a fogásba..

És elgondolkodtam ezen a kukac témán. Mennyit változtam e téren.. A saját élet, a nem kis befektetett munka, a természet adta lehetőségek jó és rossz oldala, amit egy idő után el kell, hogy fogadjak, máskülönben igencsak éhen maradnék. Kukac ugyanis a legtöbb mindenben van, lenne. Ha észreveszed, ha nem. Lehet ellene permetezéssel védekezni, tűzzel-vassal írtani.. De akkor pont az ellen fordulnék, ami miatt ezt az életformát választottam.

Régen egy gyümölcslevesben talált kis kukac miatt nem voltam hajlandó megenni a tányér további tartalmát. Nem ettem cseresznyét, csak ha kettévágtam. Mindent, ami ilyen téren veszélyes, kerültem. Ami kicsit is ellenvéleményes lett volna, vagy teret adott volna a kukacoskodásra, abba inkább bele se mentem. Azért szép lassan fejlődök, azt hiszem.

Még most sem szeretem a kukacokat, de már nem adom fel azért azt, ami számomra ezért vagy azért fontos.

A blog körül is rengeteg a kukac. Kisebb-nagyobb, némelyik igencsak kártékony.. De azért szép lassan megtanulom kipiszkálni őket a főztömből, vagy a káposzta levelekről. Nem hagyom, hogy elvegyék az étvágyamat, és kiöntsem azt, amivel dolgozom, ami fontos nekem, és amiben örömömet lelem.

Vegyszerrel továbbra sem permetezek, de csalánlével biza néha kapnak egy-két adaggal. Látom, hogy esetenként igencsak megvadulnak tőle, de legtöbbször szépen távoznak, vagy tekeregve belefulladnak. Néha már jön egy-egy itt élő madárka, vagy egyéb ragadozó, aki helyettem is rájuk mar. És végül egyre kevesebben lesznek, vagy legalábbis a növekvő, gyarapodó, egyre színesebb kertben ők is elfoglalják a helyüket. Mert nekik is van szerepük a nagy egészben.

Van, ki zsákmány lesz egy békának, van ki sajnos eljut az erős károkozó szintig, akit így kénytelen leszek a kis ujjaimmal szétnyomni. És lesz, aki rágcsál ugyan a kapromon, de idő kérdése, és egy gyönyörű fecskefarkú lepke lesz, mert megfejlődi a saját útját. Néha mérlegelek, és áldozatokat hozok, a jut is, marad is elv alapján esélyt adok.

448920248_810843461187284_5811333620980645612_n.jpg

Saját kép: A kapromon lakmározó fecskefarkú pillangó hernyója

Mindenesetre aki a természetbe vágyik, annak számolnia kell, hogy a lepkék mellett bizony kukacok is lesznek.

Egyre jobban kezelem már én is ezeket a helyzeteket. S igyekszem úgy nézni a dolgokat, hogy ha nem lenne nekik itt valami csábító, vonzó falat, akkor nem is erre kúsznának-másznának.

És mivel én már sejtem, mi alakul még a Zugban, számolok azzal, hogy a kukacok hada nem hogy csökken, de növekedni fog idővel. Mindenesetre vannak taktikáim, hogy rendszabályozzam az állományt, sok szép kártevőt távoltartó virággal, ragadozóknak búvóhellyel, természetes főzetekkel, és persze fürge ujjakkal.

Úgyhogy gyertek csak és lakmározzatok. Amíg tudtok.

Mellbevágó emlék

 

Felvettem egyik kedves kis ruhámat, és elindultam a kertbe. Ez azok közé a ruhák közé tartozik, amit nyilvános helyre nem vehetek fel. Ránézésre semmi extra, de felvéve épp akkor és ott villant pikáns részleteket, ami úgy gondolom, nem jár csak úgy akárkinek. A tükörnek, vagy a társnak igen, másnak nem.

A pár száz forintos turis volta ellenére szeretem. Ferde szabású, simul, akár egy másik bőr réteg, és cirádás mintájú. Olyan igazi hegyilánynak való. Számos alkalommal volt már rajtam.

Ám, ma reggel a lenti tükörbe belenézve, egy hosszú évek óta elfeledett részlet villant be, ahogy tekintetem..a mellemre tévedt. Egész pontosan arra a sokat sejtető, épp, hogy kicsit mutató, ám fantáziát megmozgató áramvonalas kis domborulatra, ami a ruha kivágása felett kezdődik, s a kelme alatt eltűnik.

448812560_1018663309256907_6491575417839788622_n.jpg

S ez a jelenet egy pici kislány koromban látott zenei videoklip volt. Nem emlékszem a címére, és az előadóra, csak arra, hogy ezerszer néztem meg. Csodálva, nézve. A Nőt, aki benne volt. Harminc-negyven éves lehetett, egy asztalnál ült, és egy férfivel vitázott, beszélt, ÉLT, és eközben énekelt. Gyönyörű volt a hangja is, de engem a külseje fogott meg. Olyan vad, merész, kócos volt, tapadós-lenge ruhában. Nem volt rajta melltartó, s olyan hetykén, szabadon mozgott az amúgy átlagos méretű melle, hogy az már delejező volt. Férfi szemmel egész biztosan, ám engem kislányként az a megmagyarázhatatlan, akkor még érthetetlen erő szögezett a képernyőre, amit akkor még nem tudtam megfejteni. Azt hiszem, akkor és ott megláttam, mi az, hogy női energia.

Olyan kicsi voltam, hogy nekem még semmi sem volt a ruha alatt. És azt éreztem, sosem lesz ilyen szép mellem, nagykoromban sem. Az ilyen nők a való életben nem is léteznek. S végül nem néztem tovább, és többet már nem bámultam rá áhitattal. S egészen a mai napig el is felejtettem.

Belesiklottam lányságom, női létem néhol rögös, száraz, tapadós, néhol egész vidám, bimbózó és kísérletezésekkel teli saját, valóságos útjára. S ennyi idősen már tudom, hogy ezen ösvényen halálom napjáig hol kétségek között botladozni, hol magabiztosan szárnyalni fogok. Vagy néha csak pizsamában, papucsban elcsoszogok a kertig.

Folyton azt kutatjuk mi nők ugyanis kislány korunk óta, milyenek legyünk. Háziasak, szerények, gondoskodók, csendesek, szorgalmasak vagy vadak, femme fatalek, csábítóak, harcosak. Miben vagyunk mi magunk önazonosak, vagy épp miben felelünk meg a párunk, családunk vágyának, elvárásának.

Van, aki tudatosan, vagy észrevétlenül felvesz álruhákat, maszkokat, hogy ennek megfelelhessen. Van, aki inkább bezárja a magában élő, valós ént, csak mert néha fékezhetetlen, s él kedves kislány vagy jóravaló asszonyként, egy hangos szó nélkül.

Van, aki képtelen szelídíteni, jól tartani a fenevadat, s ezért mindig mindenkit csak harap, felfal, behabzsol, s így végeredményben mindenkit letarol.

Sokszor eszembe jutott a hónapok alatt, én ki vagyok mostanság.

Hugi, ahogy hívott a család, mint legkisebb lánygyermek, ki mai napig hangosan vihog a kretén vicceken? Klau, akit a környezetem ismert meg, szorgalmas, mosolygós, kedvesnek, mindenre helyeselően? Vagy Dia, aki elnyomva élt évekig, mert túl vad, nagypofájú lett volna, s talán a kivillanó melle domborulatára, vagy szavai maró hatására sem Hugi, sem Klau, sem a világ nem állt volna készen?

S reggel legnagyobb meglepetésemre felismertem egy homályos halomban, a mellem vonalában a Nőt, akit huszonéve láttam a videóklipben, szájtátva. Csak egy pillanatra, a nap 24 órájából, de ott volt, határozottan, megkérdőjelezhetetlenül. Bevallom, igen kedvelem, és büszkén köszöntöm, mikor felismerem. Vannak mostanság jelentetek, amikor erősen mutatja magát, és elveszi, követeli azt, ami neki jár. Az energia, ami csak egy Nőnek lehet, néha. AZAFAJTA.

És ezen gondolkodtam, míg gyomláltam, locsoltam, s fülhallgatóval és zenét hallgatva a fülemben, meztelen talppal táncoltam kicsit a bóklászó kutyákkal a fűben. A nő már eltűnt, de volt a gyermek, a házias, a gondoskodó, a szorgos, a dacos.

Talán egyszerre mind lehetünk, vagy épp egyik sem.?

Talán nem kell egész testünkben, viselkedésünkben ilyennek vagy olyannak lenni folyton.

Talán néha csak felvillan egy-egy apró részlet a tükörben, a viselkedésünkben, ami egy rövid felismerésig bepillantást enged-saját magunkba.

Egy finoman sejlő mell a ruha alatt- az erotikus énünket, egy villanó tekintet a bennünk rejlő sárkányt, egy kedves, őszinte mosoly a lányt, egy szemöldökvillantás a huncutot, egy izomrezgés az amazont, egy simogatás az anyát, a véleményünk hangos kimondása a provokátort, a székre stócolt lábunk a kényelmeset villantja fel. S hány mozzanat van, ami sejteti a többi szereplőt a színfalak mögött, igaz?

Talán hibát követünk el, mikor valamelyik szerephez ragaszkodunk, vagy épp írtani akarnánk az egyiket. Talán többre megyünk azzal, ha teret adunk mindegyiknek, és megismerjük valamennyit.

Ha elég ügyesek vagyunk, talán tudni fogjuk, mikor melyikre számíthatunk, s aszerint éljük meg a pillanatot, így igazi élményt adhatunk magunknak, és másoknak is.

És persze igyekezzünk jól tartani és kielégíteni énjeink igényét, így elkerülve, hogy átvegyék az esetleges uralmat. Hiszen a kilengések hosszú távon előre nem vihetnek.

De persze ez leírva szép és egyszerűnek tűnik, jól tudom. Miért ne lenne képes erre bárki, gondolhatja sok férfi. Mi olyan nehéz ebben? Hát, kedveseim, gyakran éppen ti. Mert abban a pillanatban hogy lecsatoljuk egyik énünkről a pórázt, és a kislány így rádszabadítja az olaszos vérmérsékletű donnát, még ki sem mondja, hogy: Csibész, te már hápogsz, hogy nem így képzelted a szenvedélyes nőt. Azt hitted, hogy tányér helyett meztelen női test közelít majd feléd hevesen, és behúzott nyak helyett ágaskodó hímvessző lesz osztályrészed.

Csakhogy ez bizony nem mindig jön össze. Talán egyre többször, egyre többen megtanulunk a saját magunk darabja alapján táncolni, és merünk improvizálni, ahelyett, hogy a társadalmi normák, és azt nem illik egy kislánynak mondattal megfékeznék a jogos érzelmeket.

Néha én magam is a szám elé kapom a kezem, mint mikor egy kis apró büfögés hagyja el a kisestélyibe öltözött úrihölgy vörös rúzzsal kent ajkát. Hoppá. Ez bizony kicsúszott. S ilyenkor bizony a környezet reakciója igen változatos lehet, az elítélőtől kezdve a cinkosan nevető között.

De tudod mit tapasztalok?

Az esetek nagy részében annyira kib@szottul jól esik, hogy kiengedtem végre, ami hihetetlen. Valódi megkönnyebülés. Egy izgalmas és újdonsült szerep a sok unalmas, a megfelelési kényszer keretei közé szorítottak között. Nem hálás szerep, az tény. Sok mindenkinek nem tetszik, főleg, ha a másik eltitkolt szerepét leplezem épp le. De ettől szép az élet. Egymás álarcait foggal-körömmel tépjük le. 

S erre bíztatlak téged is kedves nőtársam. És persze az olvasó, értő férfiakat is, akik kicsit is magukra ismertek, mint hozzánk hasonlóan elnyomott szereplő. Tépd csak le a sajátodét, vagy várd ki, míg jön valaki, aki belédmarkolva húzza le a maszkodat. De én híve vagyok a segíts magadnak elvnek..

Mindenesetre add meg magadnak Hölgy, ami neked jár!

Egy szép ruha, egy kedves mosoly, egy finom étel, egy kimondott: b@szd meg néha csodát tehet!

S ne felejts el végül mosolyogva meghajolni. Hidd el, aki érti és megérdemli, úgyis tapsolni fog, nem hurrogni. 

Meg fogod bánni!

 

Majd rájössz. Én szóltam. Majd úgy végzed..

Hányszor hallom, olvasom az ilyen és ehhez hasonló mondatokat.
Idegen, gyakran arc nélküli emberektől, és természetesen javarészt férfiaktól...

Akik olvasva a blogot, azt gondolják, ismernek, és noha még a nevemet se tudja sok, s a jelenemet sem tudják megfejteni, azt hiszik, a jövőmet a legjobb orákulumként mégis: tudják.

Ez, bevallom őszintén, egyszerre bosszantó, nevetséges, és unalmas.

Van, hogy szememet forgatva továbbgörgeteg, mert épp nincs kedvem, időm reagálni rá, néha viszont beleállok a témába. És tudom, hogy én vagyok a hülye, mikor ezt megteszem, hiszen miért pazarlom az időmet számomra még annyira sem ismert emberek véleményének megváltoztatására, egy olyan témában, amit ők ezer százalék, hogy nem látnak.. De még én magam sem!

Úgyhogy inkább írok erről egy posztot, ami szóljon ezennel mindenkinek, aki úgy érzi, kötelessége felhívni a figyelmemet, hogy:

  • Elmennek az éveim, keressek már minél hamarabb párt. Férfi kell.
  • Ha nem szülök, meg fogom bánni.
  • Még most fiatalos a testem, de nemsokára megöregszik.
  • Nem élhető és egészséges, ha ilyen magamnak való vagyok.
  • A sok internetnek meg lesz a káros következménye.
  • Egy jó asszony nem erős.
  • Macskákkal/kutyákkal fogok öreg koromra élni a nagy válogatások után..
  • Mi lesz majd a nyugdíjammal.
  • B@szhatom a kertet, ha ott a chemtrail, meg majd a háború, stb.
  • Meglátom, majd 50 évesen én is a huszon éves fiúkat hajtom.
  • Meg az Isten tudja, miket írtok még..

Teljes mellszéllességgel bevállalom:

Én nem tudom, mit hoz majd a jövő!

448719766_1037846394601108_4988580021425119201_n.jpg

Ha 10 évvel ezelőtt megkérdezik, mit tervezek, biztos nem ezt jósoltam volna 2024-re.

Az, hogy egy szőlőhegyen élek, már-már hippi módjára, vödörbe sz@rok, kertészkedem, blogolok, és nyilvános videókat készítek, elképzelhetetlen lett volna.

Éltem a kis világomat, ezerrel égtem a hivatásomban, tanultam, pasiztam, buliztam, dolgoztam, és a jövő tervezése egy szinten túl teljesen megfoghatatlan volt. Annyira pörögtem, hogy alig jutott idő, erő bármit is tervezni. És.. Bevallom, olyan távolinak tűnt már egy 10 éves következő ciklus is, hogy nem is igen érdekelt. 21 évesen ez természetes volt. Úgy, hogy akkoriban sem a kortársaimhoz való felelősség nyomta a vállam, nem a szokásos, átlagos életet éltem.

Akkor is jött kéretlen tanács a nyakamba, de mivel a közösségi média még nem volt ekkora térnyerésben, és én magam is visszafogottabb voltam, így csak a közeli ismerősök okoskodtak.

Aztán jött a váltás két éve.

Na, akkor aztán pláne megindultak a jóslások, úton-útfélen:

Nem fog sikerülni. Nem találsz majd munkát. Bele fogsz őrülni az egyedüllétbe. Mi lesz, ha beteg leszel? És ha nem lesz autó? Hogy oldod meg a tüzelést? Majd az első tél közben sírva menekülsz vissza a városba.. Na, majd ha a vadak lelegelik a termést. Majd ha jönnek a csigák. Majd ha szárazság lesz, víz nélkül mit akarsz? Te, befőzni? Én kapáltam kukoricaföldön, hidd el, nem fogod bírni..Ilyenek vagytok, ti mai fiatalok. Hogy fogsz így ismerkedni? A férfiaknak ez nem fog tetszeni!

És még sok ilyen mondat..

Mit gondoltok, mi történt?

Sikerült. Lett munkám. Annyi, amennyit már el sem tudok vállalni, úgy, hogy nem csókos voltam sehol. Életemben nem éreztem még magam ilyen jól, egyedül, és nem tudom, hogy ez az igényem valaha megváltozik-e. Férfi még majd beleférhet, de nagy társaság, város már nem hiszem. Voltam beteg, és túléltem. Volt, hogy nem volt jó az autó a nagy hóban: lesétáltam többször is, mert dolgozni akartam, s tettem érte. Vágtam fát, és kibírtam a telet. Nem szerettem, de túléltem. És túl is fogom a következőt is. Jönnek vadak, csigák, poloskák. Bevallom, inkább többet ültetek, és jut is, marad is elv alapján, s kevésbé a foggal-körömmel harcolok ellenük. Van szárazság, és van sok eső. Megteremtettem a vízgyűjtés lehetőségét, így több ezer liter vizem van a következő esőkig. Begyűjtök, fagyasztok, befőzök, bár nem az üvegezés a kedvenc részem.. Elég jól megy a munka, úgy, hogy beosztom, mikor mit a legjobb csinálni. Jó sok mindent meg is tanultam elengedni!  Ismerkedés? Ha akarnám, minden szőlő karó mellé állíthatnék egy legényt, mert ennyi udvarlóm még sosem volt. Majd ha akarok, mert én úgy érzem, készen állok rá, ez is sikerülni fog, mert lenne értelmes, értékes a sok nem éppen egyensúlyban lévő között is. Ahogy eddig sem volt gond, hogy hol és miként lakom, ezután sem azért jönne egy férfi sem. Sőt. Sokkal inkább tiszteletet vált ki az emberekből, mintsem csóró koldusnak néznének.

És most, hogy ezeken túl vagyok, és megcsináltam, jönnek az újabb népek, akik ismét csak kárognak, és jósolnak. Mindig van olyan ember, aki a saját élete helyett inkább a másikéval törődik. És igyekszik visszahúzni a saját negatív rezgésére, ahol álmodozás, tervezgetés, próbálgatás és a nagy ugrás helyett a pampogás megy.

Hiszem, hogy aki azt mondja, meg fogom bánni hogy nem szültem: Ő maga soha nem ismerné be, hogy megbánta, hogy megtette. De nyíltan bevállalni nem meri, inkább húzna bele másokat a gödörbe. Mert aki szívből szült, max azt kívánja a másiknak, legyen neked is részed ebben a csodában, ha vágysz rá. De nem fogja a fejedre olvasni, hogy ha nem teszed, s csak macska jut vénségedre unoka helyett, akkor egy önző dög vagy. Mert nem érdekli, hiszen a sajátját szeretgeti. Akinek pedig legnagyobb vágya ellenére nem sikerült, az sem szól semmi rosszat, mert tudja, az élet már csak ilyen.

Aki nem érti és érékeli az egyedüllétet, s nem fogja fel, hogy a magányosság nem innen ered, az nagy valószínűséggel képtelen csendben, egyedül, munka, család és bárminemű elfoglaltság nélkül élni. Mert az űrt, ami magában van, rendezgetés, megoldás helyett külső dolgokkal kitölti. Addig sem kell fejest ugrani a belső valóságba. S nagy társasággal, folytonos ragaszkodással a belső hangot elnyomja. Neki persze hogy támadni való, ha valaki azt hirdeti, az otthoni létnél, az emberek társasága nélkül élni mennyire csodás, s mint ilyen, neki beteges.

Ki párkapcsolat nélkül élni képtelen, s megdolgozatlan sémák alapján működik, ne adj Isten évek óta vegetálva egy rossz házasságban, az bizony szúrós szemmel néz arra, aki ki meri mondani azt, hogy: NEM. Mert megtetted helyette azt, amire ő maga is lehet, hogy vágyna. Csak nem tart még ott, hogy erőt merítsen ebből, és példaként a szeme előtt lebegjél. Inkább lehülyeqrváz, és hozzádvágja, hogy úgysem kellenél a kutyának sem – hiába a bókok hada között teszi ezt. Aki boldog párkapcsolatban, egyensúlyban él, az mosolyogva könyveli el, hogy még dolgozik magán az amazon, és kíváncsian várja, mikor lesz újra fülig szerelmes a lány, s elsők között gratulál majd: Tudtam, hogy idő kérdése, és boldog leszel, így is – kommtet ír.

Ki azt nehezményezi, hogy véleményt merek közölni, az szerintem roppant mód vágyna az elismerésre, figyelemre, visszajelzésre. De ő saját maga nem mer kilépni a homályból, mert tudja, hogy ugyan melegít a nap, de éget is, ha nagy mennyiségben érkezik. S így inkább csak megy mások oldalára, és elismerés helyett lehúzza, vagy sajátjával kérkedik, mert ott vajmi kevés az esély arra, hogy negatív visszajelzést is kap.

Ki tanácsolja, hogy gondoljak a nyugdíjra, és addig robotoljak, míg mozogni tudok: Szétnézve a vadiúj hatalmas lakásában, amiben csupa haszontalan vacak van hatalmas pénzekért, s melyért a hét hat napján dolgoznak majd egész napokat, miközben az élet s a gyermekek szélsebességgel elhúznak: Be nem ismerheti, mekkora pazarlás, hogy az idejét ezekre áldozta, negyven éven át. S visszalépés helyett, kimondva, hogy ez elég, inkább robotol tovább, talán meg sem élve végül a nyugdíj első évét sem. De nagyon megérte, ügye?

Minden mondatotokra van egy magyarázatom, mit miért teszek. MOST. Nem egoból, hanem a jelenlegi szintemen való megélésből. Hogy mi lesz húsz év múlva, nem ti fogjátok megmondani, és megjósolni. De én sem. Lehet, hogy néhány év, és minden megváltozik, egy nagy fordulattal egy tengerparton fogok a homokon feküdni.

Hogy mit fogok megbánni? Nem tudom. Biztosan lesz olyan. Most is vannak olyan részek az életemben, amit bánok. Nem sok. 1-2 csupán. Hogy nem tettem meg valamit, vagy mondjuk  nem hamarabb. De apróságon kívül semmi egyebet. Mert minden kellett ahhoz, hogy végül most így, itt legyek.

Kifogások helyett megoldást keresek. MOST és majd a jövőben is. Nem hiszem, hogy ha valamivel most elégedett vagyok, és elmondhatom, hogy a tőlem telhetőt teljesítettem, akkor ez a jövőben megbánásra adna okot. Bármikor, bármit meg tudok oldani, ha akarok. 50 évesen is fogadhatok örökbe, vagy lehetek nevelő szülő. Pasizhatok az idősek klubjában, s nyugdíjig annyi befőttet rakhatok el, vegyszermentesen tartósítva, és annyi mindent tanulhatok, hogy azzal kihúzom halálomig. ;)
Majd ha megunom az egyedüllétet, megyek oda, ahol tárt karokkal fogadnának már most is.

Addig viszont teljesen nyíltan merem vállalni:

Fogd be a szád, mert senki nem kérdezett. Majd én azt tudom. A siker és boldogság is az enyém, ahogy az esetleges kudarc és rossz érzés is.

Amit főzök, azt eszem. Bízzál bennem, hogy megoldom, ahogy most, úgy később is.

Tudok és szoktam tanulni, kérdezni, általam választott emberektől. Attól, hogy ezt nem látod, mert nem te vagy ez a személy, ez a jelenség még létezik. Ha nem tudod magad e téren a későbbiekben visszafogni, akkor az a te dolgod. Ha okoskodsz és osztod kéretlenül az észt, elintézed, hogy kitiltva az oldalról, még olvasni sem fogod. Valószínűleg nem veszítünk egymás hiányával sokat.

Én fogok tudni így élni.

Egyedül, szabadon, hippi módon, kutyákkal és macskával a szőlő hegyen, blogolva, mert jól esik.

Ha meg betartod a szabályokat, láthatod, hova és hogy jutok el néhány év múlva.

Én vagyok a legkíváncsibb, hogy mi lesz majd akkor!

És igen, igazad van abban, hogy megbánnám: Hogy folyton a fent leírt egyéneknek próbálnám megmagyarázni a miérteket. Nem is teszem ezt tovább. Nem épít engem, titeket meg nem én foglak meggyőzni.

A majd bánni fogod mondataidat egyszer kérdezd vissza magadnak, a tükörbe. Bánod-e, hogy nem váltál el, mikor boldogtalan voltál? Bánod-e, hogy a nagy robotolásban a gyermekeid, családod eltávolodott tőled? Bánod-e, hogy a vágyaid helyett másoknak fogadtál szót, és nekik próbáltál megfelelni? Bánod-e, hogy nem volt bátorságod megtenni azt, ami mélyről fakadt? 

Nekem semmi ilyen bánásom nincs, igaz, még fiatal vagyok. De én most is úgy élek, hogy ez fenn is maradjon. 

És az idő túl értékes, kevés ahhoz, hogy felesleges dolgokra pazaroljam. Innentől kezdve szó nélkül hagyok minden ilyen jellegű kommentet, legfeljebb ezt a posztot linkelem. Ja, mert csendben azért nem maradok, mint lehetséges opció erre. Inkább fejlődök, és megtanulom kezelni. 

Ahelyett pláne nem fogom erre fordítani az időmet, hogy a frissen vásárolt kis Canon gépemmel gyakorolnék, hogy minél jobb képeket készítsek, arról az életről, amiben most habzsolok minden számomra fontosat:

Madarakat, lepkéket, zamatos ételeket, sétát a fiúkkal, a kert fejlődését, a virágokat, és sok minden rejtett dolgot, amit a kamera 32 GB-os memóriája jobb, ha nem rejt el az utókornak.

Mert attól, hogy sok mindent megmutatok, megosztok veletek, higyjétek el, hogy többszöröse zajlik a háttérben. Ami szolgálni fogja az elkövetkező éveket..

 

 449501160_7788922494486575_3089335833511809066_n.jpg

Nincs szükség rád

 

Érezted már ezt? Hogy kész, vége, csak úgy vagy. Egy feladat, egy mű, egy szakasz teljesítve.. És szétnézve, tanakodva új utat kellene kezdeni. De nem, nem azt teszed, hanem inkább a régihez, a készhez ragaszkodsz, akár erőszakosan is? Mert az ismerős, komfortos, azonnali eredménnyel kecsegtető? Kell érezned a hasznosságot, a másiktól való visszajelzést, mert akkor lesz önmagad igazolása megfelelő.

Vagy épp a másik oldalról voltál már szereplője egy olyan jelenetnek, ahol a másik nyomult, jött, tarolt, mert majd ő segít, majd ő megcsinálja, megoldja, holott az égvilágon semmi szükség nem lett volna rá? És a ráderőszakolt jelenléte inkább abózus volt, mint valódi segítség?

Vagy maradtál már benne olyan helyzetekben, párkapcsolatokban, baráti viszonyokban, ahol a másik nélkül nem boldogultál volna (legalábbis szerinted), ki voltál szolgáltatva, részben vagy egészben függtél? Emlékszel az érzésre? Mennyire elesett, kiszolgáltatott, ingatag egy ilyen szituáció? Hiszen mi lesz veled akkor, ha a másik oldal eltűnik, összeomlik, becsap..? Így hát megteszel mindent, hogy ez ne történhessen meg, sokszor még az önbecsülésedet is feláldozva?

Esetleg te voltál az, aki a támaszt nyújtotta? Aki egy idő után szinte mozdulni sem tudott a teher, a felelősség súlya alatt, a kezdeti büszkeség, hasznosság érzés után? S talán te magad már elmentél volna onnan, vagy tőle, új útra vágyva, de a lelkiismereted, a másik iránti aggódásod nem engedte?

hand-1331323_1280.jpg

Vagy épp te vagy az a ragadozó, aki vadászösztönnel kiszagolja a gyenge áldozatokat, és lecsapva rájuk, és a szorult helyzetükre, lelkiállapotukra, behálózva őket, kizsigereled erejükből, vagyonukból, és kihasználod a végsőkig. S mikor már csak csontvázak, eldobván meggyötört testüket, továbbállsz, a következő préda után kutatva?

Szükség.

Nekem ez a kifejezés inkább pejorativ, mintsem pozitív jelentéssel bír. Mert feltételez egyfajta alá-fölérendeltségi viszonyt. És az legtöbb helyzetben nem túl előnyös. Én valahogy törekszem az egyenlőségre. Nem az egyformaságra, hiszen az lehetetlen.

Bankba szoktunk menni, kölcsön kérni, mert pénzre van szükségünk.

Ha bajban vagyunk, akkor van szükségünk másik emberre. Ha valami hiányzik, és azt pótolni akarjuk.

Tanárra, szakemberre, orvosra, takarítónőre, vagy bármilyen más, leginkább üzleti alapon működő kapcsolódásra. Amivel nincs is baj, ez is az életünk része. Így vagy úgy, de visszatörlesztjük ezt nekik, hiszen ők is leginkább szükségből kapcsolódnak ilyen vonatkoztatásban.

De én valahogy azt hiszem, a személyes kapcsolatainkban érdemes arra törekedni, hogy ne szükség legyen, hanem jóérzésből való csatlakozás. Párkapcsolatban pláne, de rokoni, baráti helyzetekben is.

Annyi idős hölgyet látok magam körül a munkahelyen, vagy volt szerencsétlenségem megtapasztalni volt anyós szerepében, akik alig vagy egyáltalán nem tudták feldolgozni azt a helyzetet, hogy nincs rájuk szükség. És ez akármennyire keményen hangzik, a mélyebb, szép jelentését értse mindenki.

Az anyák felneveltek 1-2-3 vagy több gyereket, akik a saját lábukra állva önálló életet kell, hogy kezdjenek. Ha anyuka vagy épp apuka nem hagyja őket élni, tapasztalni, és olykor bizony hibázni is, akkor egy nagyon fontos szakaszt vesznek el tőlük.

Ha a munkahelyen mindig mindent ők akarnak megoldani, megmondani, megszervezni, akkor nem csak saját magukat terhelik túl, de a lehetőségét és a szenvedélyét is elveszik azoknak a fiataloknak, akik szintén részt szeretnének venni a folyamatokban. És igen, lehet hogy jó pár dolgot máshogy csinálnának, de ez szintén az élet rendje.

S annyi férfi ír, panaszkodik az erős nőkről. Hogy ne tanuljunk meg mindent is, mert akkor velük mi lesz? Ha szükség sem lesz rájuk, akkor mihez kezdjenek? És nem értem, tényleg. Nem jobb egy tapasztalt, önálló nő, aki képes erőt birtokolni, s úgy együtt haladni egy úton? Két erős, céltudatos, és összetartó ember csak jobb lehet, mint egy magát erősnek tartó, s egy támaszra szoruló.. Mert mi van, ha történik valami, ami miatt az eddigi egyensúly eldől? Akkor mindketten a földre hullanak..?

És hogy szerintem mi a jó megoldás? Az unalomig ismételt önismeret és érzelmi intelligencia fejlesztése mellett? A tanulás, fejlődés, saját magunk lehetőségeinek kiaknázása..

Az az anya, aki felnevelte becsülettel a gyermekeit, attól még jó anya marad, ha újra előtérbe helyezi magát. És elkezd hobbit, elfoglaltságot, új ismereteket szerezni és megélni. Megtöltve élettel az új életciklust. Ha nem erőszakosan mászik bele a gyerekek életébe, akkor nagyobb eséllyel fognak hozzá boldogan és elégedetten megérkezni a gyerekek. S ő nem rossz anyós lesz a párjaik szemében, hanem az anya, aki remek gyereket nevelt, és akihez önként mennek tanácsért, kérdésért.

Nehéz lehet ezt megélni. Hiszen 15-20-30 év hosszú idő, amíg az anyaság volt valószínűleg a legfontosabb szerepe. De ha nem hagyja a gyermekét élni, tapasztalni, végül könnyen boldogtalanul láthatja, szakítás, válás után. Hiszen nemhiába van rengeteg konfliktus, amiket a leválásra képtelen szülők és a gyermekek párja él meg.

Munkahelyen pedig érdemes nem minden feladatot a nyakunkba venni. És bízni az újakban, fiatalokban, és alkalomadtán, ha a munkakör lazasága megengedni, néha bizony vállat rándítani. Lehet azt mondani, hogy nem az én felelősségem minden, mindig. Ha a másik hibát követ el, meg fogja tanulni, hogy mivel jár. Természetesen értelmes keretek és tanulási folyamatot követően. Ellenkező esetben nem csak a lélek, hanem a test is be fogja nyújtani a számlát.

S párkapcsolatban mivel váltsd ki a szükség fogalmát? Mondjuk, a szabad és tiszta választás érzésével. Hogy azért kapcsolódj valakivel, mert jól vagy, egyensúlyban, s jól esik, mert vele még jobb. Ne azért maradj vele, mert összeköt a lakáshitel, nincs hova költöznöd, vagy mert olyan magányos vagy, hogy nem mersz kockáztatni.. Tanulj meg magadban bízni, magadra alapozni.  Önmunka, önismeret, és ha szarul érzed magad, romokban az életed.. Akkor inkább szakembert válassz, mint párkapcsolatot. Ritkán elsül jól, ha két alacsony energiájú ember találkozik.. De ha nem együtt fejlődtök, akkor a boldog, elégedett és harmónikus életre nem sok esély van. Szerintem.

S uraim, akik féltek az erős nőktől..

Legyetek olyanok, akikre nem támaszkodni, kapaszkodni akarnának, hanem akivel együtt tudnak haladni az úton, mert látják, hogy te magad is előre lépkedsz, haladsz, saját döntésedből, és nem noszogatásból, rimánkodásból. Úgyis hoz az élet olyan fordulatot, amikor sárkányölő (inkább szelídítő!!) lovagnak, igazi férfinek fognak benneteket látni. S lesz, mikor azért tudtok előre haladni, mert a hölgy éppen harcias amazonként él. A lényeg, hogy előre menjetek, haladva, lépkedve.

Nekem senkire nincs most szükségem.

Egyszerre lehetne félelmetes a gondolat, ám inkább hatalmas megnyugvást ad.

A szükség talán minden szerepkörében sikerült már így vagy úgy, de részt vennem. Mindannyiszor hiányból működött, nem fenntarthatóan, és a legkevésbé sem harmóniában. És a szükségből végül sikertelenség, semmi lett. 

De talán épp ezek a tapasztalások kellettek ahhoz, hogy megértsem a működését, és bizonyos helyzeteket elkerüljek, vagy épp hogy ragaszkodjak bizonyos igényeimhez.

De hogy vannak-e olyan emberek az életemben, akik nélkül szegényebb, üresebb, unalmasabb lenne? Igen! Teszek-e azért, hogy jó barátja, partnere, munkatársa legyek a másik oldalnak? Igen.

És én szerepet kapok-e így mások életében? Anélkül, hogy sok(k) lennék, de mégis valami pluszt, érdekességet, vidámságot, vagy épp csak valami pillanatnyi érdekességet adok? Talán.

Mindenesetre élvezem ezt az állapotot, kívülről figyelve, mennyivel jobb a szükség szorongó szerepköréből kiszállva élni, s így megfigyelni, mint mikor így vagy úgy, de benne szívtam.

S nem, nem azért lesz majd férfim, mert szükségem van rá.

Hanem a másik sz betűs szavak miatt: Szeretnék. Szabadon. Szívesen. Sziporkázva. Szenvedélyesen. Színesen. 

Szerinted..? 

 

 

A rajongás

 

Értem még sosem rajongtak. Eddig. Emberek legalábbis nem. Állatok igen.

Emlékszem az első ölelésre a csacsinktól, aki csak velem tette ezt, senki mással. Kislány voltam, alig értem el a nyakát, de ő átölelt. Nem tettem ezért semmi különöset, csak szerettem. Néha kitakarítottam a helyét, és füvet szedtem neki.

Kutyák fogadtak kitörő lelkesedéssel minden egyes alkalommal, mikor a menhelyre mentem. Nem mindenki, de majdnem. Olyan jó volt, azok az évek sok mindennel feltöltöttek, amiben addig hiányt szenvedtem. Úgy, hogy tettem érte, nagyon sokat, nagyon keményen, ám ők anélkül is szerettek volna, azt hiszem. S azok lettek számomra is, kölcsönösen a legfontosabbak, akinek a bizalmukért én magam is megdolgoztam.

Mert akkor úgy éreztem, van alapja a szeretetnek.

Nem csak olyan naivan, gyengén, gyermeki módon, bárkinek járón ömlesztik boldog-boldogtalanra.

Nem szeretem a kutyákban, hogy nem mérlegelnek, és nagyon ritkán fordulnak el attól, aki bántja őket.. Nagy részük olyan együgyű, s noha kedves, bájos, játékos, jó indulatú, vesztüket gyakran okozza ez.

A macska más. Azzal egyszer lehetsz kegyetlen. Vége az el sem igen indult kapcsolatnak. Ő nem adja oda mindenét az első jöttmentnek. Ott van, figyel, néz, mérlegel, s ami kell neki, azt elveszi, s ha sok vagy, elvonul vagy megpofoz. Kezdek kissé macskásabb lenni..

S van még sok állat, ki így vagy úgy, de áll az ismeretlenhez.

Most is azt érzem, gondolom, hogy meg kell alapozni a legtöbb dolgot. S nem tálcán kínálni magunkat, akármelyik jöttmentnek. Aki lehet szépen beszél, kedves, barátságos, egyedi, de – mégiscsak ismeretlen, s legtöbb dolga a homályban marad. Hiszen így értékét veszti az elismerés, mert nem az adott személynek szól, hanem a hiánynak, amit általa töltenél be talán.

S most tapasztalom, hogy az oldalon, s mint némely kirohanásomból tudhatjátok, olykor még a való életben is, megjelentek lelkes, már-már rajongó emberek.

Akiknek a viselkedése számomra őszintén szólva roppant kellemetlen. Nem értem a mozgatórugóját, miért táplálnak ekkora érzelmeket egy fantázianév alatt futó személynek. Mármint nyilván értem, mert utánaolvastam a pszichológiájának, és persze jómagam is gondolok ezekről némi elméletet, de akkor is a kérdés ott lebeg: Miért?

Miért vállalja sokuk az ömlengő, nyilvános kommentjeik okozta nem is ellenszenvet, de mégiscsak szánakozó érzelmeket? Amit úgy sejtem, nem csak én érzek, jó pár túlzó, terhes, megalapozatlan komment olvasása után. Hanem mások is, akik velem ellentétben semlegesek, pártatlanok, vagy épp ellenem drukkerek? Mind-mind egy lehetőség, hogy gyermeknek, kiforrotlannak nézzék őket az emberek.

„Nem érdekel más véleménye, amit érzek, leírom, és büszkén vállalom!” – gondolhatják, amihez végeredményben joguk van.

Csak hát mivel ez tőlem annyira távol áll- már a rajongás felnőtt fejjel -, nekem ez nem őszinte véleménynek csapódik le, hanem az önismeret, önbecsülés, büszkeség teljes hiányának. S mint ilyet, gyengeségnek könyvelem el, nem pedig lehetséges leendő barátnak, beszélgetőtársnak, vagy olyan személynek, aki felé valaha nyitnék bármilyen szándékkal.

Mert némely fajta megnyilvánulás túl sok, túl megdolgozatlan, rendezetlen.

S itt most az ömlengő, túlsok(k), gyermeki reakciókra gondolok, nem a tiszta, racionális, korrekt elismerésekre, ne adj Isten az udvarlásnak álcázott, vagy nyíltan, paraszt módon küldött aktusra hívásra.

Attól, hogy figyelsz valakire, követed, s elismered némely tettét, teljesítményét, a rajongás irányába kibillenni- szerintem nagy hiba.

De be kell vallanom, hogy egyfajta előnnyel tud járni, ha van az életünkben, vagy némely szakaszán olyan személy, akár virtuálisan is, aki valami újat, ismeretlent ám mégis csábítót mutat.

Emlékszem, mikor a huszas éveim előtt mennyire hülyének néztem a vegetáriánusokat. Nem ismertem az elvet, a gondolkodást e téren, és mint ilyen, nem is értettem. Akkoriban még valahogy információ sem nagyon volt elég, vagy nem került elém. S gondoltam ezt egészen addig, míg a figyelmem középpontjába nem került egy férfi. Aki helyes, vagány, szabad és..vegetáriánus volt. Annyira tetszett, hogy akaratlanul is elkezdtem figyelni arra, amire ő. És ahogy megnyílt előttem az információk áramlása, néhány hónapon belül én is úgy döntöttem, kipróbálom ezt a fajta életmódot. Akkor már menhelyeztem, mások is kerültek elém ilyen életformával, és abszolút beilleszthető volt. A  kipróbálás végül  6 vagy 7 évig tartott. Nem azért lettem vega, hogy tetszem neki, és hogy ezáltal is nőhessen az esélyem nála. Hanem mert általa valami olyasmit ismertem meg, ami közel állt hozzám. Azzal a férfivel végül sosem jöttünk össze, bár a nagy „rajongás” utáni sok évvel végül randiztunk többször is. És ennyi elég is volt, mert több nem volt köztünk, hiányzott a mélység, az összehangolás. Valószínűleg pont ennyi szerepe volt az életemben. Számtalanszor megdobogtatta a szívemet, és mutatott egy irányt, ami noha azóta véget ért, de hozzátett a mai gondolkodásomhoz, és a jövőbeni terveimhez. „Kapcsolódásunk” nagy része virtuális volt, személyesen csak ritkán kontaktáltunk, azt is legtöbbször messziről. Ám, mégis annyira jó visszagondolni rá. Én nem mutattam felé soha semmilyen hamis képet, álarcot, amit érte kentem volna magamra. Én én maradtam, csak neki hála, fejlődtem, kinyíltam kicsit a világra.

De volt rossz élményem is, ami a mai napig kísér. Kicsi dolog, de mégis nagy csalódás. Mikor volt olyan párom, aki előadta magát bizonyos szerepben, tudva azt, hogy nekem az majd imponál. S hónapokkal később derült ki, hogy az csak egy felvett szerep volt, s nem belőle eredt, csakcsupán egy udvarlási lehetőség, mit megragadt. Nem volt nagy dolog, és szakítóok, de azóta is bennem van az, hogy én miattam senki ne akarjon változni. Csak hogy nekem úgy jó/jobb legyen, és jobban tetszen esetleg. Ha általam valami újat, hasznosat bevezet az életébe, az remek. De máskülönben bátran vállalja inkább, ha néhány dolog nem érdekli, ellentétes benne a véleménye, de azt őszintén tegye. Hiszen ha pincsikutyát akar egy nő, azt hazaviszi a menhelyről. Párunknak inkább egy szelíd, vagány óriást akarunk, aki erősebb, mint mi vagyunk..

S ezeken elmélkedtem, miközben a rajongás témakörét fogalmaztam meg.  

Hogy talán nekem is lehet hasonló „hasznom”, még ha virtuálisan is, azoknak az embereknek, akik a túloldalon követnek? Azoknak a harmincas-ötvenes férfiaknak (és természetesen kedves hölgytársaimnak is esetleg), akik úgy óckodnak az önismeret és tudatosság gondolatától, esetleg a természetközeli életmódról, a nem pénz és munka hajhászásról, az önazonos élet felvállalásáról, ahogy anno én tettem a vegetáriánusokkal? Azt gondolva, hogy csak egy felkapott divat? S lehet, hogy először a külső és a kellemes energia fogja meg, ám, mivel egyfajta ösztön hajtja őket, ami valljuk be, elég nagy energiát jelent, akaratlanul nyitnak az általam közvetített értékek, gondolkodás felé?

Igen, ebben bízom. Jobban mondva ott motoszkál a: Miért ne?

A minap kérdezte az egyik kedves ismerősöm, hogy tetszik nekem az a fajta rajongás, amit a posztok alatt megkapok? S őszintén válaszoltam, hogy nem, az a fajta nyálas, ömlengős nem.

De mikor egyre sűrűbben kapom az emaileket, amiben férfiak köszönik azt, hogy számukra új, értékes gondolatokat osztok meg, tanulnak belőle, és elkezdtek az önismeret felé haladni… Na, az igen. Az tetszik. Nem az egómnak, úgy gondolom, mert nem a mellem dagad tőle.. Hanem valami mélyebben.

Mert hatással szeretek lenni az emberekre. Ha nevetni, sírni, dühöt generálni, s ezekből tettet elindítani tudok, virtuálisan is, az számomra jó dolog. Valahogy régen is azt tapasztaltam, hogy a párkapcsolataimban tanító, ébresztő szerepet játszottam, s az én munkám után a kedves férfi már készen állt.. A következő hölgyre, aki nagyon gyakran a felesége, s gyermekei anyja lett. Erről korábban írtam már a kabalacsaj írásomban. S noha nekünk végül nem működött, de ha hozzájárultam a mostani boldogságához, akkor én ennek örülök. Ahogy ők is az én életemhez természetesen.

S szeretném, ha a most túlrajongó kedves férfiak megértenék azt, hogy hiba túlságosan sokat érezni egy ember iránt, akit nem is ismertek. Mert akkor nem látjátok a köd mögött a valóságot. Én is büdöset sz@rok. 

S a nektek tetsző értékeket, gondolatokat, felismeréseket ne velem akarjátok megélni, hanem igyekezzetek ezt a saját fizikai síkotokban, valóságotokban felépíteni, és majd egy arra érdemes hölggyel gyakorolni, élni. Aki nem én vagyok.

Mert mindenki pótolható, mindenki helyett van jobb, odaillőbb. Rengeteg csodás ember van, aki nem vezet blogot, csendben kertészkedik, okosan gondolkodik, szorgalmasan dolgozik, talán még Facebookja sincs.. Mégis él, létezik, és nektek tökéletes lehet.

Ha meg tudod fogalmazni, milyen értékek, érzések vonzanak afelé, akihez a rajongás felbuggyanó érzése hajt, tehetsz azért, hogy felismerve ezeket, tudatosan keresd. S ha kell, te magad is tehetsz annak érdekében, hogy alkalmasabb legyél, s ha ez megtörtént, akkor jöhet a társ is. Akit nem nyálas rajongással kell, hogy szeress, s elvárni tőle se akard ezt.. Hanem egyenrangú, tiszta, erős ám énhatárokkal rendelkező jellemmel.

Úgyhogy ha tanácsolni tudok valamit.. Ne emberért rajongj. Nézd meg, mi az, amit az a személy ad, mit közvetít, miért fogott meg. S azt kövesd, azt gyakorold, azért dolgozz.

448487589_1508933749701342_6541530469473912120_n.jpg

Épp a fóliát készítettem elő, a lehetetlenül nagy papucsomban. :) 

Én évek óta, szüntelenül rajongok a természetért, az állatokért, és az önismeretért.

S noha már nem vagyok vegetáriánus, de azért teszek sok mindent, hogy minél inkább úgy éljek, hogy másnak ne ártsak, vagy legalábbis etikus bánásmódot folytathassak. Nem mindig sikerül, de ezek száma azért dinamikusan növekszik.

De ha nem lett volna akkor, régen az a fiú, rengeteg fontos dolog hiányozna az életemből.  S noha messziről nagyon vonzott, kamasz lányként sem engedtem, hogy a saját szememben egy szint alá menjek. Nem voltak imádó kommentek, ömlengések, mert az önbecsülésem már akkor is fontos volt nekem.

Értem ne rajongjon senki. Én sem fogok senkiért. S nem azért, mert nem érdemlem meg a szeretetet, amit esetleg gyermekként gondolhattam volna. Elismerést, bókot szeretek kapni, mint mindenki, de csak ha épp teszek érte, vagy rászogáltam. Ahogy adni is szoktam, ám, válogatottat, nem fűnek-fának. Így ad értéket igazán, úgy gondolom.

Ha valakinek én vagyok az a lány, aki valami újat vagy követendőt mutat, végeredményben célt értem.

De fontos, hogy a határaidat, büszkeségedet, önbecsülésedet, tartásodat és kritikus gondolkodásodat felépítsd, és megtartsd, minden körülmény között. S ne függj senkitől teljesen, mert az sem jó irány.

S ennek első lépése lehet az talán, hogy belegondolsz, a túlzó kommentjeiddel ezt mennyire valósítod meg?  

 

Ez a második írásom erről a témáról. Az elsőt néhány nappal ezelőtt pötyögtem le, de nem tettem közzé, mert mennem kellett dolgozni, és mert hagyni akartam időt arra, hogy tetszik-e. Azt az elsőt, noha nem volt rossz, nem teszem közzé teljes terjedelmében. Ez szebb lett. Szelídebb. Úgy, hogy nem kevésbé igaz, mint a másik. Igyekszem tanulni a visszajelzésekből, amiket kapok. És belenézni a tükrökbe, amiket ti tartotok, vagy amibe saját magam is belenézek, ha zajlik az életem. Van véleményem, mondanivalóm, határokat szeretnék húzni és tartani, és szeretném, ha ezáltal a másik oldalon megértés, és nem megsértődés lenne. 

S így igyekszem egyrészt jelezni, hogy nekem ez a fajta megnyilvánulás nem tetszik, mit gondolok róla, és asszertiven bíztatlak, hogy mélázz el rajta, ha igaznak érzed magadra.

 S itt szeretném jelezni, hogy ha mégis folytatod, és pont a hegyilány énem dominál, akkor kösd fel a gatyád, mert megkapod a magadét. Hiszen én szóltam.. :) 

Öreg pasi és fiatal nő

Nem először és valószínűleg nem is utoljára találkozom az alábbi jelenséggel. Tudjátok, mikor egy éltes fószer fűzni kezd egy húsz-harminc éves nőt, a legnagyobb lelki kétségek nélkül. És ne haragudjatok meg, nem sértés, de ne szépítsük. Ezek az emberek már öregek. Lehet jól tartani magunkat, korunkhoz képest, de én attól ezt még tényként kezelem. Aki Apám lehetne, az nekem már öreg.

És mégis rendszeresen tapasztalom, hogy próbálkoznak. Az, hogy feleség várja őket odahaza, már csak ráadás, lassan meg sem lepődök.

Az oldalon is rendszeresen kommentelgetnek, írnak üzenetet az 50/60+-osak, romantikus érzelmektől túlfűtve. Bevallom, borsódzik a hátam ezektől.

445994394_474112785154679_3011655816364359714_n.jpg

Miért? És hogyan? És miként? Mit remél? Mit képzel? Ezek szoktak először bevillanni, mikor ezzel szembesülök.

Értem én, hogy esztétikai érzéke minden embernek van. Látja a szépet, értékeli a jó energiákat, a kedvességet, a nőiességet. De hol vannak az emberi, nemtől független érzelmek, ne adj Isten, az apai energiák? Miért akartok megd@gni minden nőt, aki tetszik nektek, ahelyett, hogy tisztán emberként néznétek rá? Úgy, hogy van esetleg egy ilyen korú lányotok? Vagy lehetne, ha összejött volna fiatalon…? Aztán csodálkozunk, hogy senki nem hisz a férfi-női barátságban.. Többek között én sem. Mert mikor naivan azt hiszed, végre, valaki aki nem úgy néz rám.. Eltelik egy kis idő, és kilóg a lóláb..

De nézzük tisztán racionálisan levezetve. A kor lehet nem minden, de nagyon sok mindent determinál.

Egy 20-30 éves nő még aktív.

Mindenben, mindenhol. Érted? Munkahelyén, szabadidőben, ágyban és világnézetben egyaránt. Nem csak bírja, de diktálja is az iramot. Mindent akar, és tesz is érte. Már nem kamaszos hévvel él, nem a szülei karjaiból néz naivan, hanem éli a saját életét. Rengeteget tanul, tapasztal, próbálkozik, dolgozik. Kialakítja a szokásait, igényeit, felhúz egy neki megfelelő színvonalat és mércét is állít hozzá. És közben kitölti az életét azzal, ami neki szimpatikus, fontos. És ha valamennyire csinos is, akkor valószínűleg van válogatási lehetősége a férfiakat illetően is.

S ekkor jönnek, totyognak be a hatvanas öreg urak, akik … Nem tudom, mit képzelnek. De tényleg.

Annak, akinek sok a pénze, még meg is értem, hogy van önbizalma ehhez, mert akaratlanul hozzászokott, hogy pénzen sok mindent meg lehet venni, ami máskülönben nem jutna terítékre. Nyilván van olyan hölgy, akinek a teli tárca, a Mercedes, az ékszerek és társai imponálnak, és bizony beadja a derekát. De most nem róluk lesz szó.

Régóta próbálom megfejteni, mi járhat ezeknek a férfiaknak a fejében. Azon túl, hogy a csinos nők meg tudják bolondítani a férfiakat, első indokként. Lapozzunk, ez nem újkeletű, és ezzel a fiatal férfiak még mindig intenzívebben reagálnak.

Mit kerestek, öreg urak? Mit nem kaptatok meg fiatal korotokban? Mi hiányzik most? Hiányzik a szép, a régi érzés, amit életetek felében élhettetek meg? Mikor ti is olyan energiától duzzadó, lüktető lények voltatok, mint most a „gyerekek”?

Hiányzik az érzés, hogy gondoskodhassatok valakiről? Hogy adjatok át tudást? Hogy újra érezzétek, szükség van rátok? Hogy újra legyen egy kis értelme a hétköznapoknak?

Büszkeség töltene el benneteket, ha egy ilyen nő lépkedne mellettetek? Előrrébb kerülnétek a férfi ranglistán? Hiszen vagy nagyon tudtok akkor valamit..vagy nagyon sok a pénzetek? Mindkettő státuszt emelhet, tudom.

Nektek elég lenne már összebújni, simogatni, puszilgatni, szép óvatosan, nyugodtan, csendesen? Inkább nézni, mint cselekedni? Néha napján egy viagrát bekapni?

Mit éreztek olyankor, mikor a drága hölgynek folyton lassítania kell, és bevárni téged, mert lemaradsz? Mert magyaráznia kell, mi az a tiktok, mert jó szalonnás reggeli helyett a gyógyszer adagodat szolgálja fel, s a kínos élményekre emlékszel, mikor családi alkalmakkor te vagy a Papa? Mikor látod a csalódott arcát, hogy már megint nem sikerült gyógyszer nélkül az erekciót nem hogy fenntartani, de össze sem hozni. És sorolhatnám az élményeket még jó sokáig, csak hát nem akarlak egy stroekba sodorni nagy hirtelen.

Csak kérdezem, hogy nem gondoljátok, hogy ez így nincs rendben?

Mielőtt rárepülnétek a fiatal csibékre, nem gondoljátok át, hogy ez mivel jár?

Az a lány még dübörög, robban, halad előre. A kemény kapanyélhez szokott, nem a korhadó, omló fadarabhoz, amit max ágyásszegélynek használ fel. Semmiképp sem lesz tartós használat, bár ezt szerintem te is tudod.

Miért nem korodbeli hölgyet veszel észre? Hovatovább a feleségedet, aki otthon a sz@ros gatyáidat mossa? Ja, ő már nem olyan karcsú és feszes bőrű? Eltűnt a fény a szeméből, és csak az Izaurát nézi csillogó szemekkel, helyetted? Nem lenne jobb azt helyre tenni, mint kifelé menekülni?

Nem könnyebb, azt semmiképpen sem állítom. De jobb, hidd el.

Gondolkozz el azon, mik a belső mozgató rugóid, mikor a fiatalabbat hajtod, a korodbeliek helyett. Ha kevésnek érzed magad egy vagány 40-50-es karakán, független, egzisztenciával rendelkező valódi Nőhöz.. Akkor zárkózz fel. Vagy keress hasonló kedves, szerény, csendes középkorút. Annyi „asszonynak” való hölgyet látok magam körül, akik arra a fajta nyugalomra, békére, meghittségre vágynak, mint amit talán te nyújthatnál neki, egy jó adagnyi önismereti munka után. Bár, sokan azt is tanácsolják, jól teszem, ha nem házasodom, még egyszer ők sem állnának cselédszolgálatba, ha lenne választásuk. Ha túl nagy az önbizalmad, gondolj néha arra, vajon mit mondhat a feleséged a hátad mögött rólad. El is múlt a kalandvágy, ügye?

Ha mi, fiatal nők fel tudjuk mérni az igényeinket, lehetőségeinket, és az általunk adni tudott értékeket, akkor erre te, kétszer annyi évvel a hátad mögött szintés képes lehetsz.

Mert én magam is megnézem a kis suhancokat, és örömmel könyvelem el, ha értéket képviselnek. De inkább „anyai” érzésekkel, mint hogy rávessem magam a 20 éves suhancokra, csak mert kockás a hasa, vagy izmos a karja.. Ahogy a 60 éves Nagypapák sem vonzanak, mert noha nem volt rendes apám, komplexusom sem alakult ki, hogy ezt ilyen módon pótoljam. Nem, Jason Statham sem lenne kivétel, mert hiába minden, már ő is öreg nekem.

Jelenleg én is pontosan végig zongoráztam magamban, mit tudok vagy akarok nyújtani egy nekem megfelelő férfinek. Aki nem huszas és nem ötvenes éveiben jár, hanem valahol a kettő között lehet. És mivel ezt eléggé keveslem, inkább hátra is léptem ebből egy ideig. Mert önző nem akarok lenni, de morzsákon sem akarok senkit tartani. Míg máshogy nem gondolom, ez így is marad. Mert a saját megélés az elsődleges szempont, szerintem. De a másikra is illik tekintettel lenni.

Jó lenne, ha kedves idős urak, elgondolkodnátok azon kicsit, miért akartok ráugrani a gyereketek korabeli lányokra. Mit tudtok ti nyújtani, ami teljes értékű? Neki.

És ne felejtsétek el, hogy egy ereje teljében lévő fiatal nő lehet olyan energiákkal utasít el, amire a hálószobában nagyon vágyakoznátok, de a való életben, olyan sokkot kaptok, hogy üveges szemmel fogtok a Mama mellé leülni, és az Izaurát nézni hátralévő életetekben. Nincs egyik vagy másik, a csomag teljes egészében érkezik.

Csak szólok.

És ha eddig ezeken még nem merengtetek el, talán jól jön, ha ezt pótoljátok.

Mert lehet még pár boldog évetek a régen kedves feleségetek mellett, aki valahogy mégiscsak sárkánnyá lett. Milyen jó lenne ezt rendbe hozni, nem? Vagy épp egyedül, tisztes öregúrként méltósággal, köztiszteletben éldegélni? Akihez bátran mer fordulni idős, fiatal, nő és férfi egyaránt, mert nem kell hátsó szándéktól tartani?

Ahelyett, hogy fejcsóválva, mosolyogva néznek el az emberek a fejed felett, azon rötyögve, hogy ni, a vén kujon már megint kosarat kapott.

Úgyhogy ha van egy erős, fiatal legény fiad.. Inkább annak keress fiatal menyecskét, és mindenki jól jár a végén.

 És persze kíváncsian várom az ettől eltérő véleményeket, valóságokat, megéléseket. Hátha megértem, miért?

 

Párkapcsolat és politika

441929627_766828158956721_2773777464957652610_n.jpg

 

 

„Jaj, de sokat jártam fáradtan,

Mikor házasodni akartam.

Nem találtam kedvemre valót,

Csak az a szeretőm, aki volt.”

 

A minap hallottam ezt a csodaszép muzsikát. Noha nem vagyok zenei beállítottságú, ám mégis megfogott. Gyönyörű, és a szövege is, mind az összes változatában.

S hallom emberektől a következő sorokat is:

„Hidd el, az összes lopna! Még többet is! Ez már talán jóllakott..”

„Mindegyik hazudik, egyik sem különb!”

„Ezt már legalább ismerjük, tudjuk mire számíthatunk.”

„Annyit kockáztattunk már, és egyik sem volt végül jó!”

„Egész rendes ember, legalább nem ver.”

 

Mennyivel másabb hangulatú mondatok, ügye? Ezeket napi szinten hallani, akár ha a politika kerül szóba, akár ha a párkapcsolatok.

És valahogy mégis össze tud csengeni ez a két fajta idézet, legalábbis számomra a mai való világban.

Annyian vagyunk, akik nem találjuk a kedvünkre valót, csak keressük, kutatjuk. Majd, elérkezik a pont, mikor abbahagyjuk. Beletörődve, elcsigázva nem igent mondunk az ismert rosszra, hanem belecsúszunk, beleereszkedünk, mint egy langyos mocsárba. Elfogadva azt, hogy ennyi jár, ennyi a lehetőség, tudva, hogy a következő sarkon talán egy még rosszabb megoldás lenne, mint amiben eddig voltunk. De nem, ez nem lehet megoldás. Ennél mindenkinek több jár!

Baromi nehéz ébredni. Van, aki könnyen kipattan az ágyból, és néhány percen belül már eszik, iszik, fecseg, és van, akinek 5 szundi van beállítva, és akkor is csak a kávéfőzőig totyog el, és egy órán keresztül bootol csak az agya.

A magánéletben és a közéletben is van hasonló dinamika. Van, aki ragaszkodik az évek óta ismert, korábban szeretett dolgokhoz, és hiába változott szinte az ellentétére a helyzet, marad benne. És van, aki viszonylag hamar észreveszi, hogy megváltoztak az energiák, és továbblép. Egyik sem jobb vagy rosszabb, csak más a működés.

Illetve más a saját magára gyakorolt hatás. Hosszú távon legalábbis ki fog jönni itt-ott, hogy lehet hamarabb kellett volna cselekedni.

Hányszor gondoltuk már utólag azt, hogy az adott párkapcsolatból már jóval hamarabb ki kellett volna szakadni, mert túlhúztuk? Mert szimplán rabolta az időnket, nem adott hozzá az életünkhöz, ne adj Isten még bántalmazás, erőszak, megfélemlítés is volt benne? Nekem általában ez szokott lenni, ha visszagonolok. A túl sokáig húztam érzése. És van, amikor az idő nem annyira opció, míg fiatal vagy és mások a gondok.. de egy idő után mégis máshogy látod. Már néhény percet is úgy osztasz be, mintha aranyból lenne. Nemhogy heteket, hónapokat, éveket, évtizedeket..

De tudom azt is, mennyire nehéz az ébredés folyamata.

Mikor az elején, az udvarlási szakaszban mennyire fellelkesülsz, magával ragad az érzés, a lendület, és olyan hévvel mondotok, terveztek jövőbeni dolgokat, hogy eszedbe sem jut se magadat, se a másikat megkérdőjelezni. Egyszerűen azt érzed, minden tökéletes. Főleg, ha a másik oldalon egy hivatásos, tehetséges ámító van.

Ám szépen lassan jönnek az apró jelek. Amiket próbálsz megmagyarázni, eltussolni, biztos jót akart és nem úgy gondolta mondatokkal kisebbíteni. De azok csak ott maradnak, és dolgoznak benned. Ellene nem mehetsz, hisz akarod, hogy végre jó legyen, bízol benne.. Elkezded hát saját magad megkérdőjelezni. Biztos te reagálod túl, neked kell ezt megfejlődni, veled van a baj. És neked kell még többet dolgoznod magadon, a kapcsolatért, hogy működjön. Minél kevesebbet konfrontálódva a másikkal. Pedig egy idő után a megérzések mellett kőkemény tények, bizonyítékok is ott vannak. De addigra megtanultad elhesegetni ezeket magadtól.

Csak hogy így ez nem fog működni hosszútávon. Kicsiben össze fog omlani a rendszer. Az egészség, a bizalom, a közös jövő, a boldogság, a párkapcsolat.

Ahogy nagyban összeomlik egy egész kormány, az oktatás, az egészségügy, a szociális szféra, a minden.

Amíg az emberek egy nagyon nagy része nem áll arra készen, hogy úgy válassza saját magát, hogy ezáltal nem nyom el egy időben másokat is, csak szimplán a szabadságot, újat választja a biztos rossz helyett, addig nem sok változás lesz. Addig maradni fognak a megszokott, ismert rosszban. Hiába a rengeteg megérzés mellett a logikus magyarázat és üvöltő, borzalmas igazság.

 Hányszor voltam én is így, te jó ég? Annyiszor, és néha olyan borzalmas visszagondondolni arra, milyen volt a lelkivilágom akkor. Mennyi szenvedést okoztam saját magamnak, hogy bennemaradtam, hogy hagytam, hogy kimagyaráztam, hogy nem magamat néztem, hanem a másikat. Sosem attól féltem, hogy nem találnék jobbat. Hanem mindig abban bíztam, hogy majd vele újra jó lesz, majd ő megváltozik. Hogy belátja, mi a „helyes”, a jó, és egy nap elém áll, és azt mondja, értem már. Oldjuk meg, mert ez így nem maradhat. Elrohant a ló velem, sokáig csak délibábot kergettem, segíts, hogy megoldjuk. Mert azt szeretném, ha ez tényleg működne, ha gyarapodna és szépülne az életünk.

De ez sosem jött el. Néha, mikor már szakítás előtt voltunk, jöttek a nagy szavak és ígéretek. De nem változott semmi végül. Az volt a legnehezebb, mikor felálltam ezekből a kapcsolódásokból, hogy annyi potenciált rejtett, annyira jó lehetett volna.. De túl sok volt a volna.

Hány millió ember ül jelenleg is olyan megszokott, ismert helyzetben, ami valójában nem jó neki? Párkapcsolatban, munkahelyen, mérgező családokban, politikai pártban?

Ahol érzi, mennyi és mekkora probléma van? Ahol a másik oldal nem tesz semmit azért, hogy a helyzet jobb legyen? Sőt, gyakran még fenyeget, félelembe taszít és elszigetel? S teszi a rendszereteket romboló lépéseit megcsalásokkal, üres ígéretekkel, kósza flörtökkel, esetleg milliók cimborákhoz csúsztatásával, hazugságokkal, értékrendek kokainba tiprásával luxus jachtokon?

Hányan vannak manapság?

És meddig tart még az ébredésetek?

Mert előbb-utóbb muszáj lesz. Egy ideig lehet vegetálni, de vagy lelkileg, vagy testileg végül beledöglesz. Vagy az egyre gyakoribb rákos megbetegedések végeznek veled, amit a sok elszendvedett, lenyelt bántalmak is létrehozhatnak, vagy a több hónapos kórházi időpontok teszik fel az I-re a pontot. Minden összefügg mindennel. Az önismeret, a család, a párkapcsolat a közélettel. Ami van kicsiben, az van nagyban is.

Tudom, nehéz. A francnak van kedve újrakezdeni az egészet. Ránézel valakire, valami miatt megtetszik, és már arra gondolsz, most éppen milyen leendő csalódást rejt a szép külső.

De igényeim, szükségleteim vannak nekem is, ahogy mindenki másnak is. Azt így vagy úgy, de ki kell elégítenem. Valamihez elég vagyok én magam, de azért a legtöbb mindenhez kell más is, hogy az élmény igazi lehessen. Én jelenleg a megoldást keresem, bőszen. Próbálgatom, nekem mi a jó, persze úgy, hogy a másiknak miattam ne legyen arányosan rossz. Win-win helyzet, ha lehet. Ennél jobbat nem akarhatunk, azt hiszem.

Rengeteg út van. Lehet előre haladni és egy teljesen újat válaszani, próbálni.

Igen, kockázattal jár. Újra és újra át kell esni a kötelező körökön, ami lehet unalmas. És egy kis idő múlva lehet inkább ki is lépsz, mert nem tetszik. Majd mész tovább, pörgeted, keresed, próbálod. De az is lehet, hogy már a másodiknál megtalálod, aki neked megfelelő lesz.

Lehet hátranézni, és azt kipróbálni, változott, javult, fejldődött-e a helyzet a korábbihoz képest. Esély van erre, még ha minimális is. Ahogy te magad is változol, jobb esetben, a másik miért ne tehetné ezt. Néha nagyon is jó beleereszkedni a régi biztonságosba, és elengedni kicsit magad, tudva, hogy most majd megtart. De ha azt látod, hogy újra és újra ugyanazok a körök játszódnak, amik régen is a rosszat okozták, akkor annak nincs értelme. Ha tagad, hárít, másra mutat, esetleg még fenyeget is, akkor viszont azonnal menj el. Csak azért, mert ismered, még nem jelenti azt, hogy jó lesz.

Lehet változást elérni a régiben is. De az kőkemény munka, és ahhoz egy megfelelő partner kell. Valószínűleg azt sem lehet elkerülni, hogy a jeges Tiszába legyen dobva, saját bőrén érezve azt, hogy mekkora a probléma. De van egy szint, ahonnan szerintem már nem lehet visszafordulni, és a hullámok között kell, hogy vesszen némely rendszer.

A lényeg minden esetben az, hogy tudj bízni elsősorban magadban, és láss rá a dolgokra. Ha jönnek a megérzések, jelek, hallgass rájuk, és a bizonyosság kedvéért nézz a mélyre, logikus magyarázatokért.

Életem egyik legjobb élménye lesz, mikor nem is olyan régen ezt végre először, csont nélkül megtettem.

Volt egy megérzésem. Mindig szokott, csak el szoktam hesegetni, és észérvekkel megmagyarázni. Most, életemben először nem kerestem kibúvókat, logikus magyarázatokat arra, amit éreztem. Hanem hallgattam a belső hangra. Ami egy pillanatra sem csendesült el, pedig az agyam próbálkozott kerülő utakat keresni, kivárásra bíztatni. Volt benne kockázat. Mi van, ha nem is úgy van? Megbánhatom később? Talán. De mérlegeltem, mi okozna számomra nagyobb rosszat. És mivel már megtapasztaltam, milyen az, mikor beleragadok egy nekem nem jó dologba, én lettem volna a legnagyobb ostoba, ha újra ezt választom. Megtettem hát, és magamat választottam.. Életemben ilyen helyesnek döntést még nem éreztem. Tudva azt, hogy pont időben is cselekedtem. Nem félek a jövőtől, bármit is rejt. Ahogy eddig, ezután is megoldom, mert fejlődök.

Én sem találom a nekem valót. Se férfiben, se politikai pártban. De időnként azért belenézek a programokba, bókokba, és megízlelem, mit váltanak ki belőlem.

Talán egyszer eljön a napja, hogy nem lesznek figyelmeztető megérzések. Hanem a logika, és az érzés is azt súgja: Na, ő pont jó lesz! Teljes mellszélességgel választom!

Ehhez persze tudatos, megfelelő partner is kell. Üres, szép szavakkal tele a padlás, unom már.

Addig is csendesen teszem a dolgom. Hiszen nem egy férfi, és nem a kormány felel értem, hanem én magam. Ők csak egy lehetőséget biztosítanak arra, hogy még jobb legyen, és egy rendszer épülhessen fel.

És a jóból nem engedek. Nincs megalkuvás. Nem lehet lopás, csalás, mismásolás, elhallgatott igazságok.

Ébredezem. És már nincs kedvem az ágyban henyélni. Túl kevés az idő, és túl sok a feladat, élmény lehetőség.

Te ráérsz még ezekre, vagy a kávéd elfogyasztása után kipattan végre a szemed?

A szürke gomba meséje

 

Én voltam az első, aki meglépett a telepről.

Néhány hete történt, még csak spórakoromban, de míg élek, emlékezni fogok rá. Életem meghatározó, bátor tette volt. Lehet nem lesz több, de ezzel az élmény már örökké bennem fog élni, és erővel fog eltölteni. Bátor voltam, kockáztattam. S hogy nyertem-e, vagy elbuktam? A mese végén elárulom!

Átlagos nap volt. Se túl meleg, se túl hideg. Mindenki tette a dolgát körülöttem. A nap sütött talán, bár teljesen sosem láttuk, hisz a fák zöldelltek, és eltakarták azt. A madarak ágról ágra repkedtek, s a szél könnyedén mozgatta a fűszálakat, bokrokat körülöttünk, s így hol árnyékba kerültünk, hol az átszűrődő fénysugarakban melegedtünk. Néha egy-egy őz, nyúl sétált el mellettünk, ám közelebb hajolva, s megszagolva minket, tovább is állt. Tudták, anélkül, hogy szólnunk kellett volna nekik: mi nem csemege vagyunk.

Alattunk pedig a milliónyi rovar, bogár zörgette az avart, néha felmászva ránk kuckolták a tönkünket, s mint kilátótorony, nézelődtek kalapunk tetején.

Nálunk, gombáknál mindenki egymáshoz tartozik, hisz oly szorosan vagyunk összekötve, mintha mindenki egy lenne. Ami egyikünknél történik, azt érzi, látja mindenki más is. Ezért van az, hogy noha spóraként elengedett kiskölyök voltam akkor még csupán, az avar tetején, pontosan éreztem, tudtam, mi zajlik a nagyoknál.

E családi kötelék egyszerre áldás és életmentő, ám mégis nehéz teher is tud lenni. Nincs szabadság, egyediség, önálló akarat. Míg a családi körben vagy, csak az történhet, amit diktál a közös érdek.

Én már spórakorban is nehezen viseltem ezt. Mi másnak biztonságot adott, és nélkülözhetetlen közegnek minősült, az számomra mintha szögesdrót lett volna, szabadságot és önállóságot vágyó lelkem folyton berzenkedett, s többre, másra vágyott. Főleg, hogy a nagy öregek, kik már több száz éve itt voltak, begyepesedett, öröm nélküli, állandóan panaszkodó és negatívan gondolkodó energiákat közvetítettek. S mi, fiatalok, akik még nyitott szívvel, tisztán álltunk az élethez, csupa reménnyel, folyton elnyomva fuldokoltunk. S rövid időn belül a lázadók is fejet hajtottak, nem bírván a nyomást, ami mindenhonnan érkezett. Kitörni ebből vajon hogyan lehet? Gondolkodtam minden este, mikor kicsit elcsendesett a tömeg.

Én ugyanis másra vágytam, igazán a helyem sosem találtam.

Hamarabb akartam eltávozni a termelési helyemről, mint a többiek, s messzebbre is akartam jutni, mint ők. S noha sikerült az erdő szélig kilökődni, annál tovább nem és nem. Néha felkapaszkodtam egy-egy futrinkára, s nyertem még néhány métert, de végül mindannyiszor lefújt az a fránya szellő. Mintha csak az engem visszahúzni akaró családom hangja irányította volna.

Ám, azon a bizonyos átlagos napon, eljött a várva várt alkalom, ami talán csak egyszer adódik az életben! Éreztem, hogy szinte remeg a föld, valami súlyos test léptei alatt, hiszen a többiek már messziről jelezték közeledtét. Egy óriás volt az, nem vitás, kikről sokat meséltek az erdei vándorok. Madarak, hüllők, őzek regéltek e különleges lényekről, kik néhanapján az erdőbe térnek. S noha mindannyian magasan, nagyok, s két lábon járnak, mégsem egyformák! Van, ki vidámságot, békét és nyugalmat áraszt, s van, kit bűzös lehelletként vesz körbe a gonoszság, erőszakosság, otrombaság.

Így egyként lett halálosan izgatott az egész gombacsalád: hozzánk is idetévedt egy Ember! Ki tudja, milyen lesz?! Elpusztít minket, vagy életre szóló kalandot hagy hátra nekünk?

S jött, lépdelt egyre közelebb, a rezgések helyét átvette a hang. Faágak pattanása, avar surrogása, és a lény hangja járta át a fák alját, betöltve minden zugot.

Elhaladván a szélről, jött a közös érzés: vidámságot érzünk a levegőben, és semmi rossz nem lengte körbe a jövevényt. Figyeltük hát, mit csinál az otthonunkban.

Vödör volt nála, és keresgélt. Bodzát szedett, nyújtózott, néha feljajdult, ha csalánhoz ért. Nem sietett, látszott rajta, remekül érzi magát az erdei, szórt fényben, az illatozó akácfák ölelésében. Néha megállt, elővett egy ketyerét, és virág, rovar felé hajolva lemerevedett. Majd ment tovább, kerülgetve az akadályokat, s óvatosan figyelve, hova lép. S ránk, egyikünkre sem taposott, pedig reszketve vártuk a megsemmisítő pillanatot.

Egyszer csak, újabb rezgést éreztünk, ám jóval puhább volt, mint az övé. Valaki ismét közeledik! Ám, mire a telep végére ért az információ, már be is robbant két páfrány közül egy fehér-foltos lény. Tudtuk, hogy ő csakis egy macska lehet, mert az erdőket több is járja, noha erre még egyszer sem tévedt ilyen pára. Ránk veszélytelen, puha mancsával szinte mindig kikerül bennünket. S ez a macska szaladt a lény után, rávetette magát, s mikor azt hittük, ebből harc lesz.. Egyszer csak az ember felnevetett! Ez olyan szép és különleges hang volt, hogy az eddig csendben lévő madarak is dalra kaptak. S az eddig ledermedt erdő életre kélt. Ekkor tudtam, éreztem, megérkezett az életembe a lehetőség, amire mindig is vártam. Futni akartam volna feléjük, hogy hagy menjek veletek! Vágyom az újra, az önállóságra, s tudtam, az ott lesz, ahonnan ők jöttek.

De lábam nem volt, hogy odaszaladjak, szellő nem fújt, hogy odasodorjon. Mintha lefagytam volna, egyszerre éreztem egy hatalmas belső erőt, és egy dermesztő nyomást. Akarom, de mégsem megy!

Tudtam, ha most itt ragadok, talán egész életemben bánni fogom. Több lehetőség nem biztos hogy lesz, ezzel élnem kell. Annyira vágytam erre, hogy a többieket is meglágyította. Noha mindig is fékezni akartak, és a normális felé tereltek, korlátoztak, most valahogy áttört az ezeréves gombaéleten: ő tényleg mást akar. Engedjük el.

S az egész erdő alja családom, egyként kezdett rezegni. Nem volt ez látható, de mégis ott volt, és energiát szabadított fel. S egyszer csak a macska, mintha irányítanák, felém indult. Éreztem, most, most lesz itt a nagy lehetőség! Ragadd meg!- dübörgött a fejemben sok száz, sok ezer hang. És ahogy felettem lépett az óriás, egy könnyed szellő feldobott a szőrére. Tudtam, éreztem: sikerült! Szabad vagyok! Az a bénító erő, ami eddig visszafogott, most épp, hogy lendület adott!

Néhány percet voltunk még ott, mikor az ember egyszercsak visszaindult, énekelve, s szólította a macskát. S az, óvatos léptekkel, elindult utána, nem tudván azt, hogy én kétségbeesetten kapaszkodok a bundájába.

Tudtam, hogy talán többet ide vissza nem térek, és hogy a fonál, ami a teleppel összekötött, megszakadt. Nem hallottam már mást, csak a csendet. Nem éreztem zsigerből a rezgéseket, csak a magam alatt a mozgó lépteket. Minden véget ért, amit eddig ismertem, ám mégis mintha kinyílt volna a világ. Minden más lesz ezentúl, éreztem.

Utoljára visszanéztem, s hálát mondtam nekik, akik az életre neveltek, s végül erőszak nélkül elengedtek.

Mentünk egy ideig, emlékszem, s kapaszkodtam, mintha az életem múlna rajta. S talán így is volt, ki tudja?

Egyszer aztán nyitott térre értünk, ahol egy kis, piros ház fogadott. Az ember előtt szaladt be a macska, át a kerítésen, a bokrokon, s megpihent. Az ember addig lepakolt, s a közben odaszaladt két lényt üdvözölte. Sokáig tartott, mire elhangzott ezek meghatározása: kutya volt a két jószág, akik vele éltek.

Kis idő után így négyesben hátra sétáltak a kertbe. Én voltam az ötödik, de ezt ügye senki nem tudta. Egészen más közeg volt ez, mint ahol én éltem. Nem voltak fák, és nagy bokrok, néhol volt magas fű, de leginkább olyan átlátható volt minden. S ami mindig látszódott, az a csodás ég! Mivel pici voltam, így ez volt leginkább, amit érzékeltem. De oly gyönyörű és tiszta volt, hogy ha már csak ennyi jut, az is épp elég! Nekünk, erdei gombáknak ez igazi különlegesség!

Körbejártuk a területet, az ember elől, a többiek szabadon követve vagy előre szaladva. Néha kicsit ideges volt, ha valamelyik jószág nem ott sétált, ahol szabadott. Észrevettem, hogy van rendszer, amit kiépített. Utak, ahova lépni szabad, s kisebb szakaszok, ahova tilos a menetel. Ám, ez a macskának alig számított, mint észrevettem. Volt, hol virág nyílt éppen, volt, hol zöldellt valami, s  ahol csak száraz fű volt leterítve.

Érdekes volt, egészen más, mint amihez szoktam. Szinte csend volt ahhoz képest, ahonnan jöttem. Ám, valahogy mégis otthonos, békés és cseppet sem unalmas. Tudtam, hogy lassan ideje döntenem, a macska szőrén mégsem lehetek egy életen át.

S a cica egyszer csak bement az egyik területre, s ledőlt két magasabb sor növény nyújtotta árnyékba. Onnan nézelődött, s figyelt, mit csinál a gazda, s a két kutya. Hűs volt, ám mégis láttam az eget, s éreztem a nap éltető melegét. Nedves pára szállt a takart talaj felől, csalogatva maga felé. S egyszer csak éreztem: megérkeztem. Ez a hely lesz az új otthonom.

S mintha csak megérezte volna ezt a cica, felállt, megrázta magát, és én elengedtem, hátraengedve magam a levegőbe. S lassan, óvatosan szálltam le végül a földre.

Mely puha és jó illatú volt, igaz, máshogy, mint az erdei föld. De tetszett nekem.

S még azon az éjjel megtelepedtem, ott a borsó és krumpli között, reménykedve abban, hogy jó döntést hoztam.

S azóta eltelt már néhány nap, s minden egyes órával egyre erősebb és nagyobb lettem. Figyelek, érzékelek mindent, ami körülöttem zajlik. Úgy élvezem, ami itt történik!

Minden nap erre jár az ember, gyakran egész nap velem van. S az állatok is be-be járnak a kertbe, igaz, ők kevésbé vigyázva járnak, tőlük azért kicsit tartok.

De az ember! Hát ő mindig rezeg, érzem. Ahogy lép, ahogy leül néha és elmereng, a kutyát vagy macskát simogatva, összekapcsolódik a földdel. Mezítelen talpán, tenyerén, térdén át cserélődik ki az energia, s hoz létra saját fonalakat szerte széjjel. S a legszebb az egészben, hogy ezt ő még csak nem is tudja! Csak tesz-vesz, rendezkedik, ültet, vet, s mindig valamit teremt. Minden egyes új növénnyel, amit érintve a földbe tesz, ezt a hálózatot fejleszti. S noha néha ki is vesz ezekből, nem pusztító szándékkal teszi, csak próbál szabályozni, rendet tartani.

És látom, hogy a növények mennyire meghálálják ezt neki. Fejlődnek, virágoznak, a borsók mellettem egyre nagyobbra nőnek, és mind egyre nyújtózkodik, hogy séta közben csak egy kicsit elérhessék végre! S ha sikerül, elhaladván mellettük az ember megsimogatja, s megdícséri őket: milyen szép és erős vagy! S ettől aztán méginkább megindulnak, büszkén magukra, s vágyva a még nagyobb dícséretre csak úgy nőnek az ég felé!

És bizony eljött az én nagy napom is végre! Ma, ma végre észrevett! Láttam, egy pillanatra meglepődött, mit keresek én itt! Szürke gomba a zöldségek között? Ki látott már ilyet? De aztán elmosolyodott, és oly szeretettel üdvözölt, hogy menten elgyengültem, s néhány spórát bizony zavaromban elengedtem. De nem vette észre szerencsére, mert elővette ketyeréjét, és fölém állva lefényképezett. Tudom, hogy ekkor ezt teszi, mert mondta már a méheknek, rovaroknak többször, hogy várj egy pillanatot légyszi, csak lefényképezlek. Szeretnék emlékezni rád! És csak a legszégyenlősebbek iszkoltak el ilyenkor, mindenki más büszkén pózolt: legyen az állat vagy növény.  S tudtam, hogy elértem a sikert: megszeretett! Azzal szokott ugyanis így cselekedni, aki a szívéhez közelebb lopódzott. Lám, ő még sosem látott, azt se tudta, hogy létezem, s noha kertjébe keveredtem hívatlanul, mégsem zavart el.

De tudtam, éreztem, hogy benne megbízhatok. Napok óta vagyunk összekapcsolódva, s érzem, látom azt is, ami én előttem történt a kertben. Ő szeret minket, és semmi rosszat nem akar.

Van, hogy nehezebben érzékeljük, mert a rajta lévő valamik néha leárnyékolják a rezgéseit. Bár, kezén, mosolyán, hangján akkor is érzékeljük, mi zajlik benne.

Sokat mereng, gondolkodik, s ha másik ember jár erre, kissé bezárkózik. Van, kinek érezzük, hogy örül, vagy ha olyan gondolat, érzés suhán át rajta, felpezsdül az egész kert, vele együtt. Nem tehetünk ellene, annyira természetes, hogy vele együtt örülünk. Bánatot, rosszat szinte nem is érzékelünk, legfeljebb akkor ha sok óráig távol van, s úgy jön ki hozzánk. Akkor van, hogy feszültebb, nehezebben kapcsolódik be, de végül mindig sikerül, s mosolyogva megy előre, a sötétben óvatosan lépkedve.

 Nem tudom, hányszor találkozunk még, rövidke életem alatt. Tudom, ismerem a gombalelkemet, örökké én sem élhetek. Talán még pár napom van hátra, mikor lefeküdvén a puha, finom szénára, egyik nap végleg ott maradok. De tudom azt, hogy mégis marad belőlem valami.

A rendszerben én már itt vagyok, s így tovább élek. Kiszakadtam az eredeti, elrendelt közegemből, és valami újba kezdtem. Itt valahogy mindenki egyszerre egyedi és mégis egymáshoz tartozik. Ismerem a répát a másik ágyásban, de érzem ugyanilyen pontosan a több száz méterre lévő szőlőt is. Itt senki nem kényszeríti a másikat arra, hogy a rendszernek éljen és megfeleljen. Egész egyszerűen mindenki fejlődik, növekszik, virágzik, és egyszer csak azon kapja magát, hogy a közösség hasznos és megbecsült tagja lett. S ezután már szívesen tesz egyre többet, hogy a másiknak is jó legyen.

Megbántam-e, hogy idejöttem? Nem. Más az élet itt, mint odahaza lett volna? Nagyon is!

Jobb az egyik, mint a másik? Attól függ, ki hogy éli meg. Nekem itt lett végül a legboldogabb időszakom. Csupa új, csupa más, mint amit az elődeim megszoktak. Nem felejtem el, hogy milyen szép az erdő mélye, hogy mekkora volt a család, aki vigyázott rám. A szűrt fényeket, a mély, ősi illatokat, a szél fújta levelek zenéjét. Az is hozzám tartozik.

De itt, a szabadság és különbözőség földjén, egyedül, egy szürke, unalmas gombaként mégis azt érzem: ide teremtődtem.

S amíg csak lehet, maradok, figyelek, és élvezem. A napot, az esőt, a szelet, a növények illatait, a rovarok simogató lábacskáit, s az ember által nyújtott energiákat. Mert jó nekem.

Hogy a fának, a hegynek, az őznek és a sok másik lénynek mi hozza el a boldogságot, nem tudhatom.

Én csak beavattalak abba, ami nekem a boldogságot és szabadságot hozta.

S így lett ez az én mesém, a kerek erdő közepéből végül egy veteményes kertbe jutva.

Hogy meddig élek, és milyen kalandok történnek még itt, nem tudhatom. De hogy boldogságra törekszem, az egészen bizonyos.

S ha érdekel, mesélek még, milyen az élet itt a Zugban.

 441004679_958921469019008_1168936164517730742_n.jpg

süti beállítások módosítása