Tegnap hangoskönyvet hallgattam, önismereti-filozófiai témakörben. Szó volt az elismerésről, a megfelelési vágyról másoknak, és hogy miként hatnak ezek az életünkre. Hogy a pozitív visszacsatolás vágya, ha normális is, de egy elég alacsony szinten túl nem jó az egyénre nézve.

S akkor azon gondolkodtam, én hogyan állok ehhez. Már, a visszajelzésekhez, pozitív és negatív értelemben, de leginkább az elismerésekre fókuszálva. És az van, hogy én azt gondolom, az egyéni érzésemet tekintve egészen rendben vagyok vele. Tudom, hogy sokak szerint azok éltetnek, hogy imádom őket, és azok nélkül nem is érne nekem semmit az oldal léte. Mert ti a kommenteket látjátok, de azt nem tudjátok, akármelyik közben is én magam mit érzek.

És az van, hogy az ősi ösztön, ha figyelek és dolgozik is rajta, de működik bennem: A negatívakat hamarabb észreveszem, s reagálok rá, mint a jókra. Ez normális dolog, ha nem is hasznos teljes mértékben, tudom jól. Mármint ha benne maradnék abban, hogy bántanak, ellenem vannak és megkérdőjelezni akarnak. Az, hogy edukációs, elmélkedős stílusban én ezt feldolgozom, és kiteszem azoknak, akik hasonlókon mennek át, szerintem mégiscsak jót eredményez.

A jó visszajelzések viszont más tészta. A de szép vagy és társai, ha hiszitek, ha nem, az égvilágon semmit sem jelentenek. A nyálcsorgató, érzékelhetően nyalizós, felszínes, túlzó hozzászólások sem érintenek meg. Nem nőtt az egóm ezektől, nem éreztem büszkeséget, és nem haladtam velük előre.

De. És most összekapcsolom ezt az elmélkedést egy saját tapasztalattal, ami nekem a kimondott megoldást a miértekért meghozta.

A minap a boltban voltam. Finoman fogalmazva is érdekes vevő kör gyűlt össze, és az eladó hölgyön láttam: nem könnyű neki (és itt direkt kulturáltan fogalmaztam). És amíg várakoztam, nézelődtem, hallgatóztam, s mire sorra kerültem, úgy alakult, nekem is lett némi kellemetlenségem. Nyilván felnőtt emberként mind a ketten tudtuk kezelni a helyzetet, semmi extra nem volt.

DE. Tekintettel, mosollyal: a nabazdmeg, szerinted is vicces-gáz a helyzet? –közös gondolatával össze tudtunk kapcsolódni. És nevetve mentem ki. Mert olyan abszurd volt körülöttünk mindenki, és csak mi voltunk ketten, akik úgymond egy rugóra jártunk agyban, legalábbis akkor. Mert nyilvánvalóan mások vagyunk, mások a céljaink, életmódunk, stílusunk, családi állapotunk, stb, de akkor és ott, egy élmény mégis KÖZÖS volt. És volt ebben valami nagyon jó.

És szerintem az irodalom, a művészetek, a fesztiválok, szakkörök, a közösségek, az érdekképviseletek, a közösségi média is ezt adja nekünk. Hogy azt érezhetjük, akkor és ott van olyan más is, mint én. Mert ha olvastál már verset a viszonzatlan szerelemről, és volt részed benne neked is, akkor szinte biztos, hogy megérint. És lehet, hogy csak egy pillanatra, de ez a kapcsolódás valakivel megtörténhet, akár a világ másik végén.

És itt kötöm össze a végére a két gondolatot:

Én ezért szeretem az irodalmat olvasni és hallgatni, valamint újabban a közösségi médiát is. Fogyasztani és egy ideje már alkotni is. Mert emlékszem régen, milyen jó volt ez, és élem a mai napig is, ha úgy érzem: Jé, ő olyan mint én! Ugyanabban van! Nem csak én gondolom így? Ő hogy oldotta meg? De jó, akkor nem én vagyok a hülye? Vagy legalábbis: Más is az?

És ezt bevallom: Szeretem érezni. Szeretem azokat a visszajelzéseket, amiket akár kommentben, akár üzenetben írtok nekem. Hogy össze tudtok kapcsolódni némely tartalommal a Zugon. Tudva, hogy nem mindig és nem mindenben, de akkor és ott, abban igen. És ez nekem sokat jelent. De valószínűleg akkor is csinálnám ezt, ha ez nem lenne, de így nyilvánvalóan motivál előre és a még többre. De ez sem az egómat növeli, hanem azt a belső megélést, amit oly sokan régen nem kaptunk meg egyáltalán, vagy eléggé. Mert nincs azzal baj, ha pótolunk, kompenzálunk, utólag szerezzük meg, ha rájövünk, nekünk mi a jó, van-e hiányunk vagy többletünk. És eszerint is haladunk előre az életben. Tudva azt is, hogy nekem úgymond mindig is kis „piacom” lesz, mert nem épp a közízlésnek, mainstream médiának megfelelő szereplőként vagyok jelen. Fura vagyok, na, mondjuk ki.

És könnyen lehet, hogy van, aki velem egyáltalán nem ért egyet, szinte semmiben, vagy valamiben szimplán annyira más vagyok, hogy irritálom, és támadással reagál rám, akár a kommentszekcióban is. És neki is jó érzés lehet, mikor a bántó hozzászólásaira érkeznek a likeok, a helyeslések. Mert megnyugodhat, hogy nincs egyedül, hogy megértik és egyetértenek vele. S lesz egy közös ellenségkép, akire haragudhat, akire öntheti haragját, jogosan vagy önkényesen, egyre megy.

És igen, talán néha én is ezt csinálom. Van valami, ami zavar és szóvá teszem, kihangosítom, ilyen vagy olyan stílusban. Mert fontosnak érzem, hasznosnak gondolom, és mert hiszek abban, hogy így változás lehet. Mert tapasztaltam a saját életemben, hogy ez az útja-módja a fejlődésnek.

És sokszor megértem a másik oldalt is, mert az érzés lehet nálam-nálunk is ugyanaz vagy nagyon hasonló.

S régen emiatt maradtam csendben, voltam végtelenül türelmes, zabáltam magam belülről, csak hogy másnak egy fikarcnyi kellemetlenséget ne okozzak azzal, hogy én más vagyok, máshogy gondolkodom. Meg hát gyenge is voltam megtartani a terhet, amit a kiállás okozhat a legkisebb helyzetben is.

Mára viszont ez már megy. Megerősítettem magamat. Mert rájöttem, hogy olyan ember akarok lenni, mint azok, akik hasonlóak mint én, csak előrébb voltak, erősebben, tapasztaltabban. Szívás, hogy akkoriban, mikor el kellett ezt kezdenem, nem volt közösségi média, ahol a háttér folyamatot olvashattam, nézhettem és gyorsabban tanulhattam volna. De döntöttem. Magamért és nem másokért élem az életem, az önazonosságom a mások kényelme által nem csorbulhat tovább.

Én, mikor elkezdtem a Zugot, azt akartam, hogy olyan piaci rést szolgáljak ki, amit én magam hiányoltam korábban. Ahol nem csak a szép és jó, a kész termék és tökéletes viselkedés, a szép szavak és sznob okoskodás, a kedvességbe álcázott gyengeség, és minden egyéb jó és kevésbé jó dolog van, amit addig láttam. Valami mást akartam. Olyat adni, amit én nem kaptam meg annak idején.

És számomra az a fontos, hogy ha megállok és átgondolom, ki lettem az elmúlt évek alatt, az hogy tetszene a tizen-huszon éves önmagamnak. És tudom, sejtem, hogy zajlott volna:

Először kedvesnek tűnt volna a sok virágocskával-bogárral, de hamar meguntam volna, hisz ilyenből van ezer és egy, mi új lehet a nap alatt? Majd döbbenten hallgattam-olvastam volna a káromkodását, amit a legváratlanabb pillanatokban csúsztatott be az agyamba, mégis valahogy odaillően, felébresztően. De tetszett volna, mert szokatlan a sok spiris szeressünk mindenkit kultuszban, és kicsit mindig felébresztett a nyugalomból. Ezt követően hülyének és őrültnek néztem volna, mikor olyan témákról beszél, amit a húsz éves Dia még önmagában a szobában sem merne hangosan kimondani.  De azért ha elém kerül, néztem volna. Néha nem végig persze, mert sokat pofázik.

De éreztem volna azt, hogy: Úristen, ő is? Én is. Emlékszem. Éreztem hasonlót vagy ugyanazt. Már értem. Lehet máshogy? Nahát. Hogy? Utána nézek! Csinálom, gyakorlom. Már tudom. Egész jó. Alakul az életem.

És ilyenből, mint én, legyen száz! Mindenki, ha csak egy morzsát ad hozzá, már halad az életünk előre.

Szóval én ezt szeretem ebben az egészben. Úgy összekapcsolódni, hogy talán azt sem tudjuk, ki van a másik oldalon. De lesz egy rövid és jó érzés, egy mondat, egy összenézés, és mosoly mögötte.

Na, én azoknak írok, akiknek ez velem néha megy. Mindenki más pedig oldja meg magának, mert az én dolgom a saját életem építése.

Nem kell olvasni, követni, nézni, számon kérni. De ha megteszed mégis, vállald, hogy feltett szándékom azt a rést is betömni, és kitölteni, aki vállalja: Nem hagyja magát. Nem kedves, nem szelíd, nem megadó nőszemély. Nem asszonynak való vagyok. Nem kiszolgálok.

És imádnám, ha egyre többen ébrednének rá, hogy lehet és bizony sokszor szükséges is így.

Hadd uszítsalak még egy ideig önmagad megtalálására és építésére.  

A kép forrása:

Egy viszonylag figyelem felhívóbb képet akartam, hogy az is megálljon miatta, aki amúgy a hosszú szöveg miatt mint a fene görgette volna tova. Ez egy videóból kivágott részlet, de olyan nagyon cuki, hogy legyőzte bármelyik combvillantós önkényes képemet.