Szembesülni azzal, hogy te más vagy, nem könnyű. Pedig én még nem is úgy vagyok más, mint más más. Nem vagyok homoszexuális, nem vagyok roma, nem vagyok szellemileg sérült (tudom, ezzel egyesek nem értenek egyet), (még) nem vagyok mozgáskorlátozott, nem vagyok láthatóan testi hibás, nem vagyok túlsúlyos vagy extrém sovány, és nem vagyok sok minden mással rendelkező, mint egyesek.

De nem vagyok mindig kedves, megadó, előzékeny, elfogadó, szofisztikált, kulturált, csendes, belátó, meghátráló, csak hasznos dolgokat kimondó, kényes tartalmakat kerülő, érzelmeit tagadó, szavait lenyelő, arcára (hamis) mosolyt erőltető, csinos, egyenteles, mindenkit szerető, támogató.

Tedd a kezedre a szíved: Ugye te sem?

Ám, tartalomkészítőként új szintre emelkedett ennek felismerése, és elfogadásának szükségessége.  

Számon szokták kérni rajtam ugyanis ezeket. Mert nem ezt szokták meg. Mert az ember mindent, amit csak lehet, cimkézni kezd. Mert az ad biztonságot, megnyugvást, rendszert, s tudja így majd, mit melyik polcra tegyen fel.

S bevallom: Nem azért hibáztatlak olykor benneteket, hogy ezt érzitek, hanem azért, hogy ezt nekem, a fejemhez vágni gyakran merészelitek. Hogy ti miért nem tudtok ezen dolgozni, akár csak én?

Szerintetek én magam nem foglalkozom ezzel, ha nem is minden nap, de olykor gyakrabban?

Vannak napok, mikor mindenkit, aki más, arcba kapok, hála az algoritmusnak. Akik közül egyeseket én is követek, kedvelek, másokat csak tudom, hogy léteznek, de relevánsnak a magam világában nem tartok. Ezek az emberek jók, jobbak, mint én talán valaha leszek, akkor is, ha nálam jóval fiatalabbak. S még csak azzal sem vígasztalom magam, hogy álarcot mutatnának. Nem, szerintem ők tényleg olyanok, amilyennek látjuk őket:

Kulturáltak, csúnya szavakat nem mondanak, kedvesek, türelmesek, bájosak, megértőek, az őket bántó emberekkel nem tudom, mit kezdenek. Mert ha megnézem, hozzájuk kik írnak, nem nagyon látok olyat, aki ellenük van. Nem vélemény különbséget illetően, hanem szándékot nézve: Elfogadják, kedvelik őket, s ha nem is értenek egyet, nem kimondottan szeretik, ezt szóvá nem teszik.

S tudom jól, miért: Megbántani őket véletlenül sem akarják. Én is így szoktam ugyanis, azokkal szemben is, akiket csak tudom, hogy léteznek, máshogy, mint én, de nem kimondottan szeretem őket. Eszembe sem jutna odaírni, hogy irritál a stílusa, hogy szerintem álomvilágban él, hogy jöjjön már el két napra a nemgyárba, és talán átértékeli a valóságát egy életre.

Nem teszem. Nem csak azért, mert tiszteletben tartom őket, hanem mert elfogadtam: A más nem feltétlenül jobb vagy rosszabb. Hisz olyanról is tudok, aki szerintem nem kedves, nem ártatlan, nem hasznos, nem okos, mégis jelen van nem csak a közösségi médián, de ebből kifolyólag a való életben is. Mégsem írok oda sem kritikát, marasztalást, ítéletet, kéretlen tanácsot.

Mi jogom volna saját kútfőből eldönteni ugyanis, kinek hol van a helye? Már, amíg az én dolgaimba bele nem mászik.

Én úgy vettem fel a harcot a mássággal szemben, hogy magamba nézek, s belső munkát végzek.

S az elfogadást idebent gyakorlom, első körben.

S hiába fáj néha a szívem, azért, amilyen én is lehetnék, s amiért cserébe több mindenki kedvelne, elfogadna, szeretne, követne vagy legalábbis kevésbé triggerelném őket, be kell ismernem magamnak és másoknak is: Én nem olyan vagyok. Mert nem is akarok.

Mert tudom, hogy van még egy Dia, aki elég hasonló körülmények között él, a természetben, állatokkal, az időjárási körülményekkel harcolva olykor, aki mindig olyan tisztán, nyitottan, szívből ír, ő mégsem én vagyok. Ő más ugyanis. Saját magamban úgy értékelem: Jobb, mint én. Kedvesebb, ártatlanabb, elfogadóbb. Szerintem neki pont olyannak kell lenni, és biztos vagyok benne, hogy őszintén írja és mutatja minden sorát az életének. Néha irigykedem rá, bevallom.

Követek kertészeti-természetvédelmi tartalmakat, többet is. Mind nagyon hasznos, informatív, viszonylag szűk körben mozogva is mindegyikük kiemelkedő értéket közvetít és ad át nekünk. Férfiak főleg, de akad néhány nő is, akit nézek rendszeresen. Náluk főleg ezek vannak csak. Kert, állatok, fák, virágok. Sehol egy téma a párkapcsolatok, munkahelyi, családi dinamikákról, politikáról, kellemes, lágy hangon beszélnek, sehol egy elejtett fäsz vagy bäzdmeg. Van egy fiatal fiú, aki a fák életéről beszél, mindig kedvesen, lágyan, egy saját maga által felépített elfogadó közösségben. Ő az, akit mindenki kedvel, tisztel, és még ha nem is érti valaki, és nem követi, csak a legmegátalkodottabbak írnak oda rosszat. Őt egységesen mindenki védi, teljes joggal. Néha irigylem őt, és a hozzá hasonlókat.

Vannak író nők és férfiak, akik könyveket, cikkeket írnak a legváltozatosabb témában. Ami engem is érdekel gyakran: Politika, feminizmus, egyenlő jogok, történelmi érdekességek, családi és kapcsolati problémák, motivációs lehetőségek, stratégiák az élethez, sikerhez, edukatív tartalmak minden korosztálynak, akiket sok-sok ezren követnek. Méltán, mert elképesztő értéket közvetítenek. Ők már ugyan kapnak hideget is a meleg mellé, de csinálják tovább, s nem lassítanak: Céljuk, elhivatottságuk van. Bárcsak egy nap én is lehetnék fele annyira hasznos tagja a társadalomnak, mint ők!- gondolom magamban, s néha kicsit irigykedem, ha őket olvasom.

Követek olyat is, akit tudom, hogy egyesek a szókimondásuk, trágárságuk, erőszakos jellemük, kritikus gondolkodásuk, igazságérzetük, árral szemben úszásuk, megosztó személyiségük miatt sokan nem kedvelnek, nem tisztelnek, és egyenesen károsnak tartják őket. Míg velük szemben ezrek, százezrek épp emiatt szeretik őket. Olyan emberek ők, akik rappelnek, előadnak-érzékenyítenek művészetbe csomagolva, önismereti témákban előadást-oktatást tartanak, tiktok-on gondolatot ébresztenek, kiállnak a világ vagy a család elé, és felvállalva magukat, mutatják: Más vagyok, mi a gond? S magas ívben tesznek azokra, akik megkérdőjeleznék ennek lehetőségét. Bevallom, néha irigykedem rájuk: Milyen erősek, milyen határozottak!

Néha itt a hegyen azon gondolkodom, ugyan hova jutok majd, a saját életemben és a közösségi médiás szereplésemet illetően? Hogy lenne hasznosabb, építőbb, sikeresebb, produktívabb a kettő területe? Talán egyszerűbb, ésszerűbb lenne tanulni azoktól, akik mások, mint én. Mármint lemásolni őket, és azt csinálni, akár csak ők. Ha olyan lennék, mint a kedvesek, többen kedvelnének, s nem kellene harcolni olyanokkal szemben, mint akikkel most vagyok kénytelen. Vagy csinálhatnám úgy, mint a nálam is keményebbek, és lehetnék én is érzéketlen arra a jelenségre, hogy tudom: Marha sokan nem csak, hogy nem értenek meg, de még nem is kedvelnek.

Tudjátok, tényleg nehéz ez. Bevállalom, mert mi értelme tagadni: Én is ember vagyok? S csak tanulom, mi a jó, helyes, önazonos, akkor is, ha más, mint másoknak esetleg.

Mert fáj néha a tudat, mikor látom a mindig kedveseket. Mert tudom, hogy én olyan sosem leszek. S fáj néha, mikor azt látom: Mindig lesznek nálam erősebbek, sikeresebbek. Hogy nekem lesz egy határ, amit átlépni nem igen tudok, mert a felvállalt másságom ezt megakadályozza.

De azt is tudom, hogy ez nem baj. Lehet néha rossz érzésünk azért, mert mások vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy mi érdemtelenek vagyunk. Mert szerintem nagy feladatunk, hogy ne hozzájuk, hanem magunkhoz közelítsünk, s ezt tartsuk szem előtt. Persze dolgozva azon, hogy ha voltunk, vagyunk károsak másokra nézve, azon változtassunk. Egészen addig, amíg nem ők: az ilyen-olyan mások támadnak, s akarnak minket megváltoztatni, átalakítani, hogy ők elfogadni valaha képesek legyenek. Mert az gond. Mert ekkor épp azzal találkozunk, hogy ők maguk helyett mások felé fordultak, s önmunka helyett másokra mutogatnak. S ez nem helyes.

Mert noha én igenis tudom, milyen nehéz másnak lenni, s maradni is a világban, épp ezért vagyok képes elismerni és megtapsolni azt, aki ezen dolgozni képes. S az inga bármelyik végében is, de önazonos marad. S ezt úgy teszi, hogy nem mást akar megváltoztatni, azért hogy neki komfortos maradjon, hanem belátja: Ő más, ez van.

És szerintem ezzel dolgoznunk kell, mindannyiunknak.

Ezért hát tudom, érzékelem, és megértem, hogy miért várják el egyesek egy természetben élő, kertészkedős-állatszerető lánytól, hogy kedves legyen, és mindig szépet írjon, szépen beszéljen, hisz ha teszem, olyan szépen sikerül. Őszintén, önazonosan, és magamnak is hitelesen. Szeretem ezeket a szívből készült írásaimat. Büszke vagyok olyankor magamra, mert az érzelmek úgy törnek útjukra, hogy az épít, támogat és megtart másokat.

Ahogy azt is érzékelem, hogy aki azért követ, mert szókimondó vagyok, őszinte és akaratos, azért vagy annak ellenére, mert nő vagyok, azoknak épp amiatt vagyok releváns, mert ott az erő, az igazságérzet, a beleállás abba, amibe nem szokás. Mert jó látniuk, hogy van, aki a nehezítő körülmények ellenére is, de csinálja, tudva, felfogva, hogy megosztó marad sokaknak. Számolva azzal, hogy az igazi sikertől, elfogadottságtól ez valószínűleg örökre elvágja. Mert miközben egyeseknek inspiráló vagyok, másoknak ezáltal károsnak számítok. Olykor a legnagyobb troll vagyok a trollok táborában. Büszke vagyok ilyenkor magamra, hogy vállalom: Nagyon nehéz olykor, de csinálom.

Tudom, hogy néha hasznos vagyok, máskor nem. Egyeseknek mindig, másoknak sosem. Habár haszon lehet az, ha valaki mosolyog, tippet kap számára releváns témában, ha kapcsolódni tud egy apró érzelemhez általam, vagy kimondom azt, ami benne is van? Ha gondolatot ébresztek, megerősítem elképzelésében, akkor is, ha ellentétes véleménye van esetleg? Ha nem világot megrengető, milliókat érintő témában töltök el írás közben órákat, hanem egy hétköznapi élethelyzet néhány pillanatát fejtem ki oldalakon keresztül, mintegy vulkánból vésővel elősegítve az érzelmek, emlékek felszínre törését, megélését és akár helyére kerülését? Haszontalan-e, ha egy centivel is, de közelebb jutunk saját magunkhoz, azáltal, hogy látjuk: A másik is hasonló?

S mind ehhez választottam magamnak egy színteret, otthont, biztonságos közeget: Egy zugot egy zalai dombon? Mert nekem így a jó, erre vágytam?

S írok-beszélek a kertről, a családokról, a kapcsolatokról, a munkahelyekről, érzelmekről, tárgyakról, szerelemről-szarásról, olykor szépen, máskor fülsüketítően? Néha feszült vagyok, indulatos, erőszakos, és rombolok, megvédem magam, ha támadnak, máskor meg mosolygok, énekelek, kedvesen és előzékenyen viselkedem. Miért ne tegyem, ha egyszer mind igaz és önazonos?

Csak nektek tagadjam, előletek rejtsem, ha egyszer van, vagy magam előtt is, úgy, ahogy közületek teszik nagyon sokan?

Mert az élet mindenkinek más, és mást jelent az önazonosság. Nekem a #hegyilányként nem csak a kertben kell keménynek lennem. Hisz ott a sok feladat, amit nekem kell elvégeznem, s amit amúgy, ha kemény és fárasztó is, de szeretek, mert épít. Metszeni, csákányozni, ásni, hordani a nehéz terheket, izzadni, a napon barnulni, izmokat mozgatni, egyensúlyozni, ha elestem, felállni és tovább csinálni.. Ezt napi szinten szükséges, hogy ne csak túléljek, vegetáljak, de előre is haladjak.

S persze van, hogy kifekszem, leülök, és csak nézek, mosolygok, énekelek, játszok, simogatok, megörökítek, ihletet merítek, hűs vízzel hűtöm magam, finomakat eszem, illatozom a virágokat, kezemen tartom a pillangókat, új dolgokat tanulok, kedvességet árasztok.

Annak, hogy én itt és így vagyok, ezt csinálom, itt képzelem el az elkövetkező éveim, oka van. Hogy mutatom a valóságot, a jó és rossz oldalát, szintén.

Nem menekülés, hanem döntés. Lehetne máshogy, de nem mást, hanem ezt akarom. Nem mások, hanem magam miatt. S egyik sem létezhet a másik nélkül.

S most képzeld magadat a helyembe te, aki más vagy, mint én. Csukd be a szemed. Képzeld el, hogy itt vagy. S képzeld el, miként jutottam én, vagyis te, ide. Mert ez egy hosszú folyamat, talán olvastál is tőlem erről tartalmat. Hogyan lett/lesz valakiből #hegyilány. Nem kertész, nem szent, nem ősanya, nem tökéletes, és pláne nem: álszent.

Mondd, mire jutottál?

Talán arra, amire én is: Ez vagyok én. Kell néhány ilyen is, egyeseknek ellenpéldának, másoknak példaképnek. Mert ha én sokszor fájdalommal élem meg a másságom, hány olyan lehet, akik ugyanezt érzik, azzal a különbséggel talán, hogy be sem ismerik.

Mert be kell. Fel kell ismerni, hogy más vagy, más vagyok. És átgondolni: Jó ez így? Önazonos, valódi, a szíved mélyén helyesnek érzed? S talán találsz olyan tulajdonságot, amit sejtesz, hogy idővel fejleszteni kell, mert a jókat, jobbakat látva észreveszed: Érdemes. Mert inspirálnak erre. Mert olyan jók, kedvesek, ártatlanok.

De közben azt is látnod kell, hogy megint mástól meg mást érzel magadnak közelinek, valódinak, áhítottnak. S látod azt, hogy ha bevállalod, támadásnak teszed ki te is magadat. S tőlük is tanulsz, erőt merítesz: Így is lehet, és érdemes.

S mikor én mindezeket mutatom, úgy gondolom, hogy végeredményben a hasznom így mutatkozhat meg. Mert az önismeret számomra ebben nyilvánul meg. Látva másokat, akiket érzékelek, néha irigykedve nézek, másoktól meg magamat távol tartva is, de magamra figyelek, és azon dolgozom, hogy jobb legyen a hozzáállásom. Hogy ne bántsak másokat, mert mások. És hogy ne azért változzak, hogy leutánozzak másokat.

De közben harcoljak azért, hogy velem se tegye senki ezt. Mert gyakran igenis harcot és vért követel ez. S ahogy kertben is itt van olykor az ásó, kapa, kasza, s odahordom a szaromat, amit a lakásban, mindenféle téma közben elmélkedve, gondolkodva, tapasztalva és tartalmat gyártva termelek meg, a saját magam által nevelt és létrehozott kis Zugomban én jól élek.

S mikor tegnap arcba kaptam újfent hála az algoritmusnak a sok kedves, ártatlan más embert, arra jutottam végül: Milyen szerencse, hogy én is létezem, úgy-ahogy vagyok. Mert hányan lehetnek, akiknek engem sodor oda ugyanaz az algoritmus, és gondolják azt bármelyik tartalmamra: De jó, hogy létezik ez a lány, és mutatja, hogy máshogy is lehet. Jól vagy rosszul, az már az ő megítélése.

És milyen jó, hogy őszintén mutatja minden szegletét az életnek, akkor is, ha tudja, mivel jár ez.

Hisz ezt kerestem én is, annak idején. Aki emberi, aki hiteles, aki valódi. Akkor is, ha illatos, akkor is, ha büdös. Mert a hozzá való viszonyítás terelget majd engem. S ha nem is értek vele egyet, nem értem, sőt, irritál is olykor, mégis elismerem: Mássága miatt mégis szükséges.

S ezért van az, hogy egyszerre vagyok képes lelkesen olvasni, hallgatni az Egy kertész kertjét és Bongort is, Bihari Vikit és Bibók Beát, értem meg a jobb és bal oldalt, zabálok olykor nutellát és eszem ugyanaznap lencsefasírtot, kezemet csapdosva örülök egy szendernek és küldök el a picsába egy kretént, és nem kényszerítek másokat arra, hogy mások legyenek, ha nekem nem tetszenek úgy, ahogy vannak. De hogy hozzám csak úgy közelítsenek, hogy ezt vissza is kapjam: Alap.

S ha én el tudtam jutni idáig, akkor ez másnak is mehetne szerintem.

Én magamon keresztül edukálok másokat. Még ha nagy az ára, akkor is folytatom. És ha te erre nem vagy képes, hogy kezeld, akkor Bäzdmeg: Legalább maradj csendben.

A kép forrása: 2022. agusztusában a pincét penésztelenítettem, maszkban, itt élésem elsó hónapjában. Mert maszkot használok, ha kell, munkához. De az élethez semmiképpen sem.