Miért félünk a vihartól?

Tegnap késő este viharban jöttem haza, vezetve. Szakadt az eső, dörgött, villámlott.

Azon gondolkodtam, hogy mióta itt élek Zalában, azóta tartok igazán a viharoktól, jobban fogalmazva: Azóta érzékelem őket ennyire közelről, élesen és a veszélyeivel tisztában léve. Odahaza nem voltak ilyenek, vagy csak nem emlékszem?

Gondolkodtam, hogy míg Szolnokon voltam, akkor is voltak-e ilyen viharok. de szerintem nem. Vagy jóval kevesebb. Pedig az Alföld sík vidékén is látszódtak volna. Vagy csak a város közepén élve nem tűntek fel ennyire, a fényszennyezéssel körbevéve?

Vagy csak nem volt igazán félni valóm? Mert egy-két nagy fenyő volt ugyan a portán, de valahogy se a vihar nagysága, szele, sem azok állapota nem indokolta, hogy attól tartsak: Rám borulnak és mindent tönkretesznek.

Gyermekkoromból, míg otthon éltem pedig, néhány nagy és félelmetes dörgés rémlik, de máskülönben: Mintha nem is léteztek volna.

Mi az oka, hogy most máshogy nézek rá, és ha odahaza ér, alvási időben, garantált, hogy nem enged pihenni? Mert ki akarom várni a végét, tudni, hogy elment.. S elmúlt a veszély.

Talán akkor még nem volt semmi veszítenivalóm? Odahaza, míg anyám házában laktam, nem kellett azon agyalni, mi van, ha beázik a tető, lefújja a cserepet, kiborít fákat? Mert nem az én dolgom lett volna ezek megoldása?

Már a saját házamnál, de még ott, emlékszem, hogy már érzékeltem a vihart, mint esetleges veszélyt: Ha kárt tesz, nekem lenne dolgom vele, biztosítás a házon, ide vagy oda. Ám mégis védve voltam, körben házakkal, más fákkal. A szél, ha erősen is fújt, valahogy elszaladt felettünk, és úgy nyargalt tova, hogy károkat a környéken sosem okozott.

De itt, itt a hegyen más minden. Ez is. Itt pontosan tudom, érzékelem, milyen veszélyeket rejt. A magas házamat nem védi semmi, ki van téve szélnek, esőnek, villámcsapásnak. A fák, amik körbe veszik, épp inkább gondot okozhatnak: Ha eldőlnek, könnyen elkaphatják a falakat. Abban bízhatok, hogy villámcsapás esetén hárítanak, de hát azzal a lendülettel agyon is nyomhatnak a kettéhasadó farönkök.

Tudom, hogy vihar után számolnom kell vele: Az utakon torlasz lesz. S nem mindig jár előttem erdész, vadász, másik férfi gazda, aki ezt eloszlassa. Volt, mikor nekem kellett az akácfát csinos ruhában arrébb törni, húzni.

S tegnap is erre gondoltam, miközben 50-60-al, koncentrálva gurultam haza. Fel tudok-e jutni a házig, vagy a szakadó esőben, utcai ruhában küszködhetek majd? A házikó épségben vár rám? Áram lesz-e vajon? A kutyák, Hopi cica bementek-e a pincébe, búvóhelyet remélve, vagy kint várakoznak: Mikor jön már haza, és visz minket maga mellé biztonságba, be a házba?

Azon is gondolkodtam, miért szorítom annyira a kormányt? Mitől félek? Mi baj lehet, ha baj lesz?

Félek-e attól, hogy gond esetén nem tudok cselekedni? Hisz mi baj történhet, ha fa lesz az úton? Kiszállok és vagy leparkolok, s felsétálok fűrészért, vagy arrébb húzom, s megyek tova.

Miért nem szeretünk megázni? Mi bajunk történhet, ha vizesek leszünk? Hisz a vadak az erdőben is átvészelik, s ha vége: Megmozgatva magukat mennek tovább.

S míg ezeken gondolkodtam, úgy döntöttem, nem félek.

Mert úgyis megoldom. Ha már kitettem magam középre, búvóhely nélkül, tisztában léve azzal, milyen veszélyekkel jár, hát azt is tudjam már, hogy dolgoztam, tettem azért is, hogy megoldjam, ha baj jönne.

Biztosítás a házon véd a földönfutástól, megfelelő helyen parkolás a leeső ágaktól, felszereléssel a kocsiban a továbbjutáshoz.

Ha nem jöttem volna Zalába, egy szőlőhegyre, nem találkoznék ilyen viharokkal. Ha nem kezdek el nyíltan írni-beszélni a blogban magamról, akkor nem kapnék ilyen viharos visszajelzéseket a kommentszekcióból.

Ha maradok odahaza, a szikkadó síkon, más gondjaim lennének. De lennének. Erőtlenül száradnék talán én is, éltető esőre várva évtizedekig, akár csak ott a növények és az emberek egy része. Megbújhatnék, biztonságba húzódhatnék én is, mások mögé. Mert könnyebb úgy, kevésbé kitett az élet a világ szeszélyeinek.

De tudjátok mit? Én szeretek itt. Imádom a villámokat akár szemtől szembe, akár fél szemmel felfogva csodálni. Az áradó esőben van valami ősi, elementáris, tisztító és burjánzó. A szél, mikor tépkedi a fákat, nekem erőt sugall.

És inkább úgy élek, hogy kiteszem az esővízre befogott ládákat, vajlingokat, és felfogom belőle azt, amit csak lehet, a tartáyok mellett is. Mert esőből sosem elég. Hadd essen, akkor is, ha egy randit szakít félbe esetleg.

S inkább élek itt, egy hegyen, vállalva magam, írkászolva, kitéve a veszélyeknek, amit a vihar hozhat, minthogy megbújjak valahol és szikkadjak a folyton tűző napon.

Szeretek itt, így. Inkább csodálom és szeretem a vihart. És hasznosítom azt, amit maga után hagy. Mert életet is hoz, nem csak károkat.

S miközben ezen gondolkodtam, ellazultak a kormányt markoló kezeim. Rájöttem, hogy nincs mitől félni. Elég, ha biztonsággal, felelősséggel és tudatossággal élek tovább, ahogy már három éve, itt.

Folyton fejlődve, belátva, mi a szükséges, és mi nem. Mitől kell tartani, és mitől felesleges.

Fűrészt rakjak el a kocsiba, a gumicsizma mellé, mert úgy néz ki, heti rendszerességgel jön egy zivatar.

A tartályt, edényeket mindig ürítsem ki, mert jön az utánpótlás. S talán a meleg időszakban spórolnom sem kell annyira a locsolással.

Ha ki kell szállni, szaladni az esőre, ne féljek, ha vizes leszek. Majd megszáradok.

Ha vállalom az életemet, ne aggódjak, ha néha vihar kíséri az utamat. Hasznosítsam, fogjam fel, amit adni tud. A károkat pedig minél hamarabb oldjam meg.

S úgy látom, a tegnapi után itt bújkál egy újabb adag. Nem baj. Hadd essen. Amit lehet, felfogok belőle. Látom, micsoda burjánzást hagy minden egyes alkalommal maga után. S amíg a villám belém nem csap, inkább gyönyörködöm benne.

A képen az esőknek köszönhetően kivirult fügefám látható. :)