Szeretnél nevetni. Jól érezni magad, kikapcsolni nap végén az agyad.

Kéred, hogy én is inkább ilyet írjak: cukit, kedveset, vidámat, olyan igazán pozitívat, ne olyat, ami lehúzna téged.

Nevetni akarsz, és nem elmerülni ugyanis. Olyan sokszor nehéz a nap manapság idehaza: robotolsz a munkában, elviseled a munkatársaid, főnököd rigolyáit szó nélkül, csak hogy ki ne rúgjanak, ha problémás vagy. Fizeted az inflációtól elszállt magas árakat a boltban, sakkozgatsz, hogy hó végére is jusson, igaz, hónap elején a habzsi-dőzsi már gond nélkül megvolt. A párod, gyerekeid olyan hangosak, mindig csak az aktuális gondokkal basztatnak: ezt is kellene, azt is tervezzük megfele, menjünk ide, menjünk oda, de békében, nyugalomban tőlük lenni sose tudsz.

Alig várod a napközi szüneteket, a munka közben, odahaza a wc-n, vagy az ágyban, összebújás helyett a telefont markolva pörgeted a netet: keresed azt, ami kikapcsol, megnevettet, izgalommal tölt el. Ami kiránt a valóságból, s azt mutatja: az élet szép és kedves is lehet. S nézegeted mások életét, likeolod a nyaralós képet, a virágokat, az eljegyzéseket, és jókat kacagsz a vidám, kedves történeteken.

Még ha tudod is, hogy erősen torzít a dolog, mert a valóságban nem csak szép és jó történik, nem gondolkodsz. Épp azért vagy a telefonhoz kötve, hogy ne kelljen.

Hogy ne hanyatt fekve az ágyban, a plafont bámulva álmatlan gondold át a napodat, újra és újra azon kattogva, mit kellett volna máshogy, jobban, miért mondta azt, és mi lenne a megoldás.

Erre jön némely ember, aki néha olyan kedves, aranyos, ártatlan posztot tesz fel, hogy behúzott téged is észrevétlen: Itt van például a ZalaiZug. Hegyen él ez a lány, milyen szép a táj, a rovarok, a kis kertje, van, hogy vicces sztorikat tesz fel. Bekövetted, mert néha azért villant is combokat, bimbókat, nehogy már lemaradj róla. De közben meg ír olyanokat, amitől a füled ketté áll: már megint szabadságharcot indított valami kommentelő ellen, vagy egy társadalmi jelenséggel szemben, géppisztollyal lőve egy ujját tartó szerencsétlenre.

Elolvasod, nagy nehezen megérted, mit akart: jó, hát igaza van, vagy legalábbis van igazság benne. De muszáj ezt? Nem lehet csak úgy elengedni, tiltani, észre sem venni? Muszáj beleállni, beszélni róla, kisregényeket írni néhány elejtett szóra? Hát mennyi ideje van ennek a lánynak, hogy x naponta futja neki erre? Nincs jobb dolga? Ahelyett, hogy ő is csak pörgetné a netet, olvasgatna kedves és vicces dolgokat, és ilyeneket posztolna ő is csak, nem. Ő képes reggel, délben, este mélyre menni, és ilyen terhes dolgokat írni. Amik lehúznak téged, léket ütnek rajtad, és befolyik a hétköznapok szarsága rajta: hisz neked is beszólt a Mari, hasonlót, de te csendben maradtál. Az anyósod határt sértett, akárcsak nála, de támogatást te sem kaptál a párodtól, így inkább nem álltál bele. Ez meg képes volt szembeszállni az egész családdal, a túlerővel szemben is. Hogy képes víz nélkül is élni, zöldséget termelni, télire eltenni, alkalmi munkából megélni? Neked meg itt a kert, de munka után már nincs kedved bogarászni, füvet nyírni, így inkább telibe térkövezted? És most az fut át néha az agyadon: Nem lenne érdemes felszedni esetleg? De ahhw, nagy macera, kellene a család többi tagja is, a pároddal meg a kölykökkel mire végeznél, lehet, kinyírnátok egymást. Látod, hogy van ideje magára, arra, ami fontos neki, és minimálban nyomatva fizikai síkon maximumon nyomatja lelkiekben? És mindezt ország - világ előtt, még a wc-n is videózva magát, szőrös lábbal, kócosan? Te meg még a képeken se akarsz szerepelni, ha nem nett minden rajtad, mert mi van, ha valaki odaírná: Hogy nézel már ki?

Ez a lány becsapott téged. Nem nevettet, nem lazít el kedvességgel. Legalábbis nem mindig. Csak néha. Valamiért sokkal több a tartalom, amiben munkára hívja az agyad. Nem ritkán fel is bassza azt. Hát nem hiszem el, hogy megint kisregényt ír.. Most álljak neki olvasni? Kérdezed magadtól, de látva, hogy a kommentek megint záporoznak, inkább megteszed. Érteni akarod, mi folyik itt Zalában már megint. Olvasod, van, amit újra és újra. És nem nevetsz. A lelkednek nem hogy jobb lett, de még meg is facsarta rendesen. Máskor a fejedet csóválod: miért jó ez neki? Miért nem hagyja rá? Miért éri meg neki azt a sok támadó kommentet elviselni? Tényleg van igazsága, de az ára is mekkora, amit megfizet érte: húszan támadják, egyek értik meg. És ő nem hogy abbahagyná, és visszatérne a sablon témákhoz, mintha még erősebb fokozaton folytatná. Nem érted. De azért ha tudod, olvasod. A kommenteket is, mert az majdnem nagyobb élvezet. Mert azon háboroghatsz, nevethetsz, szánakozhatsz.

Aztán másnap újra kezdődik a napod. A főnököd, munkatársad megint basztat. De egyszer csak eszedbe jut egy visszavágás, amit a Zugleány posztja közben gondoltál: S ki is mondod hangosan a mindig csesztető Jancsinak. Az meg megszeppenve néz rád: Na, ez sem szokta megvédeni magát. Lépjünk hátra kettőt, keressünk inkább mást. És aznapra feltűnik: Csendesebb, nyugalmasabb körülötted minden. Mintha egy esőfelhőt elfújt volna valami, és a napsütés melegítene.

Mész a boltban, a mirelit kaja felé. Nézed, minden milyen drága. Eszedbe jut a csaj krumpli főző löttyének levese. Elmosolyodsz. Veszel 2 kg-ot, meg hozzá húst, zöldséget. Majd megfőzöd inkább azt, és hasznosítod. Olcsóbb, laktatóbb, több napig elég. S máris marad pénz a számládon másra.

Úton haza meglátsz egy kis virágot áruló standot. Megállsz, csak úgy egy hirtelen sugallatra. Nézegeted, s eszedbe jut: az asszonynak mikor is vettél virágot? S kiválasztasz neki egy szép cserepeset.. Meg még másik hármat. Paradicsom palántát, paprikát, uborkát. Még cserepet is árulnak, veszel hát azt is, egyelőre ellesznek abban is, a kerítésre futhatnak is majd.  

Elhatározod: kimentek együtt, és elültetitek őket. A gyerekek majd segítenek. Talán felméritek, hogy a térkőből mennyit lenne érdemes visszabontani, mert te is érzed: túl forró, éget, sivár, bezzeg múltkor Mari néninél a kertben milyen jó volt a klíma. Talán mégiscsak jobb volna.

Kipakolsz, s miközben ezt teszed, máris rászállt egy kis rovar a bordó virágra: zengőlégy. Felismered, mert ugyanez volt a #hegyilánynál a képeken. Nem tudod, miért, de mosolyogsz. Csak úgy.

S miközben belépsz a házba, és elújdonságolod, mit terveztél el, azon kapod magad, hogy nem is kerül a telefon a kezedbe, azon kívül, mikor lefényképezed a gyerekeket, ahogy ültetnek, pici kezükkel gondosan rendezgetnek. A párod, ha meg is hökkent az elején, most láthatóan örül: Mosolyog, ültet, beszél, és megölel. Este pedig, mikor lefekszetek, újra átöleled a szerelmedet. S azon gondolkodsz, nem is volt olyan rossz a nap. Sőt. Mennyire nagyon is jó volt. Pedig alapjáraton ugyanolyan, mint azelőtt. Dolgoztál, boltoztál, hazaértél. A szokásos mókuskerék, mégis mintha valahogy más volna.

Mivel is kezdődött? Nem maradtál csendben, megvédted magad, megoldottál problémákat és újra terveztél. Valójában semmi extra, mégis mintha minden más lenne. Ki érti ezt?

S már nem a neten keresed, min lehetne nevetni, kikapcsolni, gondolkodás helyett bambán görgetni. Jó itt is. A világodban. S még szorosabban kapaszkodsz hozzá, most már átbillenve a nyugodt alvás birodalmába.

Ezért érdemes néha erőfeszítést tenni, beleállni, megérteni és belefeszülni. Hogy a valóság is olyan hely legyen, ahonnan nem elmenekülni akarsz, hanem benne aktívan részt venni.

Nekem legalábbis ez a taktikám. Élőben nem ismertek legtöbben, de ott sokkal többet nevetek, lazább vagyok és kedves. Amellett, hogy átkapcsolok egy pillanat alatt, ha kell. Ti ennyit láttok belőlem. A posztokat, a képeket, azt, amit én kiteszek. Ez a valóságnak csupán egy kis szeglete.Én nem akarlak benneteket csak nevettetni, ellazítani, hájjal kenegetni. Arra van sok más, olyan is, akit én is követek. Mert én is szeretek nevetni, szórakozni. De nem lehasítva, kikerülve a melós részeket.

Mert ha nem vagy hajlandó mélyre menni, a felszínt sem fogod tudni élvezni. Ezért írok a mélyről szívesebben, mert az nehezebb feladat. Kevesebben vannak ebben a közösségi médiában, mert igen hálátlan szerep, láthatjuk a visszajelzéseket. Persze, nem kötelező fogyasztani. Nézhetsz trasht, cicás videókat meg társait, csak és kizárólag. A te időd, a te életed, a te döntésed.

Én így is, úgy is nevetek, vagy elmélkedem, ha nézed, ha nem.