Gyere, önkielégítem magunkat!

Lecsuktam a laptopot.

Merthogy a kávé mellé kinyitottam. Így szoknak indulni a reggelek gyakran. Vagy írok, vagy nekiindulok „értelmeset” csinálni. De az esélyt megadom, hátha jön egy gondolat, egy érzés, amit meg akarok egy írás erejéig ragadni, és úgy tovább engedni arra, amerre tovább dolga volna. Mert ez a legfontosabb most. Minden más utána áll általában. Szabadságom ajándéka, hogy én állítom fel a prioritást. Persze van munka, van kötelezettség, de ami igazán fontos, arra inkább időt szakítok, mint hogy a belsőmet szakítsa szét a vágy: Akarom, de nem tudom. Az ugyanis gyilkos hosszútávon. Egy esetleges rendetlenség, gyomos ágyás, szendvics a főtt étel helyett nem áldozat, ha a lelkem rendben van. Nekem legalábbis.  

De nem jött semmi most reggel. Úgyhogy lecsuktam, és kezdtem tenni a dolgomat: Kutyák és macska lerendezve, a napi feladatlista nagy vonalakban fejben összerakva. Épp feltettem a hajpakolást, kerti elfoglaltságot tervezve, mikor eszembe jutott a tegnap.

Tudjátok, írtam: Ráírtam. És beszélgettünk. Elég sokat. Úgy, ahogy eredendően szeretek, csak mégis túl sok volt benne az, ami máskülönben fűszer lenne, és ha hibázik valakivel, akkor engem az nem is  érdekel tovább. De így, nála most sok volt, illetve hirtelen és irányíthatatlan, és inkább elvette az étvágyamat, bevallom.

Hogy mi volt, s miként, nem lényeges. Amiről írni akarok, inkább ez a része:

Szóvá tettem, hogy nem ilyennek képzeltem a felülete alapján. Ám hozzá is tettem: De hát ez az én gondom. S ebből lett egy újabb beszélgetés morzsa, ami számomra olyan… Megérintő volt. Őt kívülről látva, és magamat belülről nézve egyaránt.

Mikor ugyanis megkapjuk azt, akiről álmodunk, akkor már nem tetszik nekünk. Mert a teljes egészet nem láthatjuk, így csak a jót képzeljük el. – írta. Mert túl gondoljuk, idealizálunk.

Itt félig-meddig ez történt, de mégsem. Nem képzeltem ugyanis semmilyennek. Már nem. Már leszoktam róla, mert megtanultam: Mennyire veszélyes és igazságtalan fejben összerakni valakit, tökéletesnek, szépnek, s mikor szembesülünk vele, hogy a valóság mennyire nem az, akkor rajta kérjük számon. Azzal a kijelentéssel, hogy csalódtam benned. Holott, a helyes kifejezés: Csalódtam magamban, mert nem láttam, csak néztem. És álmodoztam a valóságban maradás helyett.

„Csalódtál bennem, mert máshogy cselekedtem

Mint amit a fejedben elképzeltél, mint helyes tett?

Csalódni igazán csak abban lehet

Ki ígéretet tett, s nem tartotta be.

Ám, ha szó sem esett arról, mire vágysz te,

S mit tudnék én nyújtani önszántamból,

Az nem a másik ember hibája

Csak a saját projekcióid összeomlása.”

részlet a Csalódás című versemből

A csalódás szót így most eszembe sem jutott használni, mert annál bántóbb, degradálóbb kifejezés, főleg így, a közösségi médiában használva kevés akad. S nem is ez történt. Csak tapasztaltam valamit, ami nem tetszett, és ami annyira intenzív volt, s aminek át kellett volna ütnie a dolgokon, ha.. Mutatja. De nem. A vadság érezhető volt, de ez nem. De nem baj, ha nem tette. Sokan, sok mindent nem mutatnak se személyesen, se virtuálisan, ami ott lapul bennük. Nincs ezzel gond. Hiszen vannak dolgok, amik nem feltétlenül tartoznak másra, csak egy szűk körre: Kettőnkre vagy attól függ, ki hogy szereti.

Viszont, akkor számon se kérje azt, aki szóvá teszi ezt. Mert az szerintem nem igazságos. Mintha a sokadik randi után sem árulna el valami fontosat magáról, kivárva, hogy a másik eléggé megkedvelje, és akkor dobja be a bombát: Amúgy én ilyen vagyok, ilyen is vagyok jobban mondva, a felszín alatt. És csodálkozik, hogy a másik becsapottnak érzi magát.

Szóval én nem idealizáltam. Határt húztam, hogy nekem ez már nem.

És tovább gondoltam: Ha engem lát valaki, mit lát? A teljes képhez közelítő valóságot, vagy rólam is csak a szépet, ideálisat, a vállalkozásnak kedvezőt, az eladhatót, a tisztelhetőt?

És pörögtek a szemem előtt a posztok, képek, videók, kommentek, amik tőlem erednek: Mindenes. Kedves, szép, bölcs is akad, szorgalmas munkát bemutató, házias, főzni tudó nő képe virít, állatszerető, szabad jellem, gondolkodó. De túlnyomó részt erőszakosak, vadak, viccesek, erotikusak, kétértelműek, szókimondók, ellentétes véleményt képviselők.

Én hamarabb mutatom meg az ínyemet valakinek, a felhúzott vicsor alatt, minthogy a lelkemhez engedjem közel. Így alakult ki a jellemem. Írásban történhet meg az, hogy kinyitom a kapukat, és beengedek a lelkembe olyanokat, akik olvasni szeretnek és kíváncsiak rá. De ahhoz mélyre kell menni, időt és figyelmet szakítani, az elejétől a végéig figyelmesen, akár többször is elolvasni. Így végeredményben én is megkérem az árát, nem ingyen adom. A belépőjegy ebbe kerül, s noha háborognak egyesek, hogy hosszú, érthetetlen, felesleges, mégis csak vannak, akik sorba állnak érte. Személyesen viszont alig jut oda egy-két ember csupán, hogy a felszín alá bekerüljön. Oda nincs jegy osztogatva. Inkább ördöglakat van kiakasztva, és azon lehet ügyeskedni: Ha nagyon akarsz, bejuthatsz. Mert nekem így tényleg jó. Van ember bent a lelkem mellett, de kevés. Ismerve a jó mellett a rosszat is. És úgy döntöttem, hogy az oldalamon ezt képviselem: A mindent. Szépet és rútat egyaránt. Melyik mese illene ide: A szépség és a szörnyeteg egyszemélyben, vagy a rút kiskacsa? Ki tudja?   

De nem volt ez mindig így. Volt, mikor visszagondolva, főleg az elején, tényleg csak a kedves, a befogadható volt jelen az oldalon. És a valóságban is. Nem azért, mert akkor még olyan ártatlan és szendve voltam, és azóta megromoltam. Írta valaki a minap kommentben: „egyre negatívabb személyiség fejlődésben vagy.. egyre agresszívabb, erőszakosabb az ÉN ÉS CSAK ÉN”. Igaz ez?

Nem. Akkor is bennem volt ez, ami most messziről látható. Csak nem volt lelkierőm, bátorságom mutatni ezt. Féltem, hogy mi lesz akkor, ha még annyira sem fognak szeretni, elfogadni, ha látják a teljes képet? Hiszen akkor, kedvesen, lágyan, cukin, szófogadóan is olyan sokan észre sem vettek, nem szerettek, nem voltam elég.. Mi lenne akkor, ha úgy igazán kiállnék és mutatnám: Ez vagyok én? Már nem csak észrevétlen lennék, és unalmas, hanem kővel is dobálnának..

És így éltem huszonévet. Megfelelve másoknak, legalábbis próbálva, de sikertelenül. Mert úgy se voltam igazán jó, se anyáméknak, se a testvéreimnek, se az osztálytársaknak, se a munkatársaknak, se a férfiaknak.. És végeredményben ezáltal saját magamnak sem.

És közben végig háborgott bennem valami. Hogy nincs ez így rendben. Én nem ezt akarom. Nem vagyok boldog. Hol az igazság? Hol a valóság? És néha annyira nagy lett a belső nyomás, hogy ki kellett engedni némely tűvel vágott kis léken a felesleget: Felszínre került ilyenkor egy kis bűzös, színes, gomolygó valami.. Ami néha pusztított, néha felidegesített valakiket, néha meghökkentett, néha elismerésre, izgalomra, irigységre ingerelt egyeseket. S minél többször fordult ez elő, annál jobban éreztem magam. Mint egy szélgörcs esetén. Jobb kint, mint bent.

És azt vettem észre egy idő után, hogy megváltoznak a dolgok. Már van, aki ha nem is szeret jobban, de felfigyelt rám. Máshogy néz.. Tisztel, becsül. Van, aki már nem piszkált, inkább elkerült. Mások vitába szálltak velem, de meglepődtek: Már nem eltakarodok és csendben maradok, hanem beleállok. Már van, aki kipécézett magának, megtetszett neki a nem csak éppen elkapott kis villanás, hanem az ottmaradt tekintet: Na, mit akarsz?

És tudjátok mit? Azóta érzem teljesnek az életemet, amióta már nem apró lyukakon távozik belőlem a valóság színes párája, hanem az ajkaimon, tekintetemen keresztül, nyíltan. Bármikor, bárhogy, legfeljebb etikus körülményeket, egyes illemszabályokat betartva. Vagy még azt sem. S ahogy fejlődött a jellemem, úgy lett a kép is színesebb.

És az emberekhez fűződő viszonyom nem könnyebb, nem egyszerűbb lett nyilván. De nem is nehezebb, bonyolultabb. Csak szimplán őszinte és nyílt. Valóságszagú. És végeredményben mások még mindig annak látnak, aminek akarnak. Van, aki a legszebb oldalamat még most is félrehányja, és csak a rossz alapján ítél meg. Jobban mondva el. Van, aki a rosszat képtelen tudomásul venni, és még mindig angyalnak lát, és idealizál. S vannak persze, akik érzékelik: Ilyen is, olyan is. A mai napig nem dolgom, hogy ki mit gondol, minek lát, és hova sorol. A saját felelősségemet abban látom, hogy a tőlem telhető legtöbbet megtegyem: Mutassam azt, ami én vagyok: A jót és rosszat is. Mert így érzem helyesnek. Még ha megosztó, elítélendő és kevésbé piacképes is vagyok így.

De végeredményben az egésznek egy célja van csupán: ÉN. Ahogy az a férfi írta kommentben, tényleg efelé fejlődök. De nem visszafelé. Hanem befelé: Az én felé. Hogy ne csak megleljem, hanem meg is tartsam, és építsem saját magamat. Miért tennék mást? Ki lesz velem a halálom pillanatában? Ki van velem életem minden percében? Kiért eszem, lélegzem, dolgozom, cselekszem? Ki tart engem életben? Hát: Én. De én írok, én segítek, én alkotok, és veszek részt a gazdaságban is, én termelem a GDP-t is. Én engedem előre az ajtóban az idősebbet, én mosolygok rá a férfire, aki előzékeny velem, én nevettetek meg egy babát előttem a sorban várakozva. Én ültetek virágot, növényt a beporzóknak, én adok vizet a szomjas jószágoknak. Én okozok orgazmust, és okozok meghatott könnyeket, s bizony én dühítek fel, s ingerlek egyeseket. Az én nélkül nem lenne világ, amiben számítana bármi is egyáltalán.

Visszakérdezek: Nem az hibázik igazán, aki maga helyett mással törődik? Mert én nélkül a gyereked sem lenne, érte aggódnod, fejlődnöd, gyarapodnod sem kellene. Ha te gatya vagy, ő is az lesz. Erre kellene rájönnöd végre.

Én magamért élek. Agresszívan, erőszakosan olykor. Mert látni: Abban a pillanatban, hogy te kiállsz és vállalod az árnyék oldaladat is, lesznek, akik kővel dobálnak meg. Nem hiszek a Biblia tanításában, hogy fordíts feléjük a másik orcád, vagy adj nekik vissza kenyeret.

Pogány vagyok, és paraszt. Aki engem megdob, és pont hangulatomban talál, kővel vagy téglával baszok vissza neki egy olyat, hogy kétszer is meggondolja legközelebb, mihez kezdjen velem.

És honnan tudom, veszem, állítom, hogy ez a jó irány? Neked nem tudom, mi a jobb, az a te dolgod, hogy kiderítsd. De én tapasztaltam a másik végletet, és van viszonyítási alapom: Ég és föld, erre az oldalra billentve a mérleg nyelvét. Hülye lennék máshogy cselekedni.

De az is biztos, hogy senki olyat nem piszkálok én magam, aki szintén kiáll mellém, vagy egy másik színpadra, kiengedve a benne tomboló, eddig elnyomott valóságot: Ez vagyok én. Nem szerepelni, nem kivagyokoskodni akar, csak önazonosan élni. Inkább integetek neki, és messziről-közelről szurkolok neki: Hajrá, tarts ki!

Viszont, azokkal meg nem is nagyon akarok foglalkozni, pláne nem következő randizni, akik élnek, viselkednek, úgy, ahogy elvárják tőlük. Elnyomva magukat, azt az oldalukat, amivel igazán önazonosak lehetnének. Mert nem tudva, hogy lehet máshogy, vagy éppen tisztában léve vele, de nem vállalva a kockázatot vele. Megértem, és nem hibáztatom, ítélem el őket, ne gondold. Nem is dobálom én a dobogóról egyiküket sem. Kivéve, ha nagypofával hirdetik az egyértelmű hazugságot, vagy az én szoknyámon akarna felkapaszkodni, és elnyomva engem feljebb jutni. Mert azt, mint látjátok, elég erősen kezelgetem és helyre is teszem.

Inkább példát mutatnék, hogy hiába nehezebb így, de mégiscsak jobb. Nem másokért, hanem magadért. Mert az ÉN, AZ ÉN nem szitokszó szerintem. Hanem egy lehetőség egy boldog és kiegyensúlyozott életre. Magaddal minden egyes percben vagy, velük meg alig. Az élet meg olyan rövid lehet, és véges, emlékezz. S az utolsó szakaszban, a halálod pillanatában úgyis egyedül maradsz. Nem lesznek ott azok, akiknek megfelelni igyekeztél. Lehetsz jó úgy is, hogy közben néha rossz vagy. Csak ne tagadd.

Aztán persze azt csinálsz, amit akarsz. Te te vagy.

Én meg én. És végeredményben leszarlak. Mert csak magammal foglalkozom, tudod.

És tudod mit? Mocskosul élvezem. És minden egyes nap, már reggel emlékeztet a valóság: Sorvadok. A kérdés csupán az, hogy a testemmel tart-e a lelkem is, vagy ő inkább virágzik? És minden nap már reggel eldöntöm: Én ma élni fogok. Néha virágillatot árasztva, néha bűzt erjesztve. Egyszer pillangó repül rám, máskor döglégy. De tudtad, hogy a lepke is rászáll a szarra, és a légy is a virágra?

És néha van, amikor egy másik ÉN-nel játszunk, kapcsolódunk. És az is elég jó tud lenni. Mint most. Olvastál engem, és talán általam magadhoz is közelebb jutottál. Önkielégítettelek, méghozzá a lelkedet, szavakkal. Szívesen! De törölgesd le magad te! Én megyek tovább. Vár az életem. Térj vissza néha, ha élvezted a #hegyilány önző kis írását.  Erre számítottál? Nem, ügye? Ki hibája? Enyém, tiéd? Mindkettőnké, egyikünké sem? Számít, ha jó volt, és jól esett? Na ügye!

A kép most készült, ehhez a poszthoz. Erősen természetellenes pózban vagyok ahhoz, hogy látszódjon a kis sekszi combom, és a kávés-ricinusos-hajolajos pakolással lekent hajam is. Az arcom, mellkasom pedig kávéval van kezelve. Mindezt a pimasz, fekete, bőrpántos-domina szerű ksiruhámban, macskaszőrrel díszítve. Mi ez, ha nem szépségesen szörnyű, vagy szörnyen szép?