Miért lessük nyálcsorgatva, ahogy eszik valaki?

Tegnap este tiktokon néztem, ahogy zabál egy hapsi csupa finomságot, még ha ekkora mennyiségben és rendszerességgel nem is egészségesÉs egyre több ilyen kajás tartalomkészítő van, akiket meg szoktam nézni, ha elém kerül. . Tudjátok: Csülök, kolbász, hamburger, kürtős kalács, fine dining, brunch, bármi, ami étkezéshez kapcsolódik. És bevallom, gyakran gondolok arra közben, bárcsak én is megtehetném!

Milyen jó lenne, ha engem hívna el valaki az éttermébe, kifőzdéjébe, és ehetnék, amit csak szeretnék. Persze, fizetés nélkül. Hisz a számla kipengetése után most is tehetném.

Mi akadályoz meg ebben? A józan ész.

Mert drága, mert manapság az átlag embernek (hisz tudjuk, gyári melós vagyok) luxusnak számít egy étterem, mert tudom, hogy ezek nagyrésze egészségtelen, mert messze van, mert egyedül nem akkora nagy buli, mert.. Sok indok van, miért nem megyek.

De belegondolva nem biztos, hogy alkalmas lennék arra, hogy ha valaki el is hívna, videót készítgessek róla. Mert furának érezném, és nem találnám a helyemet, ami a deal nélkül ott sem lehetne. Hisz ha nem megyek magamtól, de fizetnek érte ezzel-azzal, akkor attól én még ténylegesen nem tettem érte. Lefizetnek azért, hogy zabáljak, és nagy valószínűség szerint, ha a valóságban nem is olyan fincsi, azt sem mondhatnám el. Mert hát.. Üzlet köttetett, nem igazság.

Úgyhogy nézem inkább.

Olyan ez, mint mikor régen az emberek a természetfilmeket, utazó blogokat nézték áhítattal. Kicsit olyan volt, mintha ők is ott lettek volna velük. Velük együtt mentél a hegyekbe, a tengerpartokra, mintha tenyered alatt érezted volna az elefánt bőrét, ahogy ültek rajta. Holott tudtad nagyon jól, hogy szinte biztosan nem jutsz el Afrikába, hacsak nem nyersz a lottón. De legalább ennyi jutott az élményből, még ha a képernyőn keresztül is.

S most így görgetjük a feed-et az instán, tiktokon, facen. Nézzük mindannyian, ki hogy él, merre nyaral, mit iszik, mit zabál, kivel jött össze, milyen melót szerzett, melyik autót újította be.

Nézzük őket, és még ha meg is magyarázzuk, hogy számunkra ez miért nem elérhető, reális, amúgy sem fenntartható, tudjuk azt is, hogy gyakran csak a látszat ez, s a valóság egész más.. Attól még az érzet ott bújkálhat: Nekünk ez sosem adatik meg.

Nem ehetünk bárhol, bármennyit, ha nem fizetjük meg az árát. Mikor 12.900 ft-ért dolgozol egy nap, abból mégis miként költhetnél lelkiismeretfurdalás, és a jövőért való aggódás nélkül két hamburgerre, két üdítőre meg esetleg két kávéra egy átlagos kis gyorsétteremben, rendszeresen? Mert már nem csak a Balaton drága, hanem a minden is. Hogy van, aki elköltheti a fél havi fizetésedet egy Michelin csillagos étteremben, miközben te örülsz, ha a gyerekednek hónap végén még parizelt vehetsz..?

Elég nagy a kontraszt.

A ne menj oda, vigyél magaddal kaját, sátorozz kissé áldozathibáztató mondatok. Mert persze, lehet így tenni, sokan így nőttünk fel, hogy a spórolás evidens. De egy európai országban, egy elvileg korrekt átlagfizetéssel (tudtad, hogy van nem kis különbség a NAV és a kormány által kimutatott átlag között..?) ne legyen már luxus az szerintem, ha a család vesz néhány lángost, főtt kukoricát, vagy elmegy étterembe, kicsit lazít, anélkül, hogy azon kattog: Miből faragjon le ezért cserébe, mikor már így is alig van valami..?

És nem a gazdag, tehetős a hibás azért (legalábbis nem mindenki, van, aki tényleg becsületesen, kemény munkával jutott oda, ahol most van), hogy az elszegényedő rétegnek egyre kevesebb van. Ők sem azért dolgoztak meg a fizetségért, hogy elosztogassák, és ne dönthessék el, mire költik. Az ellenérzést tehát nem érdemlik meg szerintem. Én sosem sajnáltam attól, akinek van. Legfeljebb magamat szántam, hogy nekem nem jutott.

Aztán persze tudjuk, hogy mindenki a maga élete kovácsa. Szép mondat. Van is igazság alapja. Csak hát hiába mondja Lázár, hogy rossz helyen dolgozunk, keressünk jobbat.. Mikor nem így működnek a dolgok.

Nem mindenkinek kell egyetemre menni, és ügyvédnek, közgazdásznak, vezetőnek lennie. Ha csak ők lennének, egymással mit kezdenének..? Melyik lenne a legerősebb, aki mindenkit megbasz?

A társadalom egy rendszer, különböző szintekkel, feladatokkal, kiszolgálást követelő feladatokkal. Kell a takarító, a gyári melós, a karbantartó, a menedzser, a szakmunkás, a segédmunkás, az ápoló, a professzor, a kutató, a vezető. Mindenkinek lehet haszna és feladata.

A fogyasztó és a készítő szerepe viszont gyakran keveredik. Mert az orvos is elmegy wc-re, amit a takarítónak köszönhetően tisztán vehet igénybe. A takarító is megveszi a piacon a zöldséget, amit talán a városból vidékre költözött menedzser termel meg. Ő meg elviszi a gyerekét magán órára, amit a fura, elvont, ám nagyon okos alter forma tarthat.

Van a vendéglátós, aki elkészíti az ételt, és van a vendég, aki elfogyasztja azt. S lettünk mi régi-új réteg, aki bámulja ezt a neten keresztül.

Mert gyakran nekünk ennyi jut. Se vállalkozást létrehozni nem tudunk, akarunk, se fenntartani nem sikerül. De lassan megfizetni sem tudjuk, akarjuk ezen dolgokat, mert kell az erőforrás másra, fontosabbra. De azért a vágy még bennünk ott van: De jó lenne..

És igen, van olyan, aki úgy nézi, hogy tudja, sejti: Eljut oda ő is. Csak információt gyűjt, ötleteket merít, és akár fogyasztóként, akár előállítóként egyszer csak ő is képernyőre kerülhet.

És kezdődik, folytatódik az ördögi kör: Nézik, ahogy neki sikerült.

Az, hogy ez a jelenség mennyire káros, nem tudom. Régen is volt, legfeljebb nem a tiktokon. Anyagi és társadalmi egyenlőség sosem volt, és sosem lesz szerintem. Nem is baj feltétlen. Mert nem kell mindenkinek fent lennie, gazdagon, elismerten, sikeresen, híresen, mindenképpen. És úgyis van olyan, akinek a minden sem elég.

De van olyan, akinek a kevesebb is bőven elég. Rájön arra, hogy a sok munka sokat is követel: időt, egészséget, elszalasztott lehetőségeket. És mérlegel.. Inkább a kevesebb, de azzal is rendben lesz az élete.

Vagy, szimplán nem olyan helyre született, ahol a kezdés igazán előnyös és támogató lett volna, hiszen idehaza is elég gyenge lábakon áll a gazdasági mobilitás. És persze, mondhatjuk azt, hogy kemény munkával és kitartással bármit el lehet érni, csak sokszor ez nem így van. Vagy, hihetetlen nagy árat kell fizetni érte, ami nekem már megkérdőjelezi, hogy ezért érdemes-e ezt a rövid, 50-80 évet végig gürcölni..? Nem kell hozzá nagy tudás és logika, hogy belássuk: Egy eleve jómódban élő család sarja jut előbb minőségi oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz, világlátáshoz, kapcsolatokhoz, jobb pozíciókhoz, vagy az, akinek még a középiskola befejezése is kihívás, mert az alapellátását nem tudja megoldani? S mikor neki munkával, az esetleges betegségei kezelésével telik a fiatalsága, addig másnak csak előre kell haladni?

Van különbség, nem is kevés. És nyilván nem az ellenszenv hoz majd megoldást, és az ujjal mutogatás. Nyilván én nem fogom tudni megválaszolni, hogy mi, mert nem tisztem, nincs hozzá tudásom.

Én, mint érintett szereplő, méghozzá az alsóbb rétegekből dolgozom magamon azért, hogy valahogy egyensúly legyen. A vágyaim, a de jó lenne, a bárcsak, és a valóság között. Én ezért készítek tartalmat. Nem ingyen sokat zabálósat, hanem nehezebben befogadhatóat, erősen megosztót, nem könnyedeket gyakran, de szerintem átlag embernek valót. Mert néha szép, néha csúnya, de mindenképpen igazak és valóságosak.

Hiszem, hogy ha én magam nem dolgoztam, tettem volna azért, hogy előre jussak, akkor olyan életem lenne most, amiben nem lennék boldog. Számomra az elégedettség érzése inkább belülről fakad, mint a külvilág diktálta sablonok által. Még ha tartalomkészítőként mutatom is ezt, azért teszem, mert önazonosnak érzem. És van vágyam arra, hogy lássa az, aki billeg: Így is lehet.

Most sem élek gazdagon, nincs nagy házam, és pöpec autóm, nem nyaralok külföldön, nem tehetem a kosaramba se hónap elején, se hónap végén azt, amit csak akarok, az árak hasonlítgatása és mérlegelése nélkül. Nem vagyok bombázó, de bányarém se, egyszerre vagyok szorgalmad és trehány másban, nagy az orrom, de szép a szemem és a mosolyom. Nagyjából tudom, hol a helyem.

Múlt héten 199 ft/db volt a csemege kukorica, de visszatettem a polcra, mert kettőt nyilván nem főzögetek, legalább hatnak fognék neki.. De inkább nem, majd ha olcsóbb lesz alapon.

Aztán a kocsiban megnéztem az egyenlegem: Jött az utalás a patreonról, és meglepődtem: Bőség érzését éreztem. Vissza már nem mentem, hogy megvegyem, de a kisboltban dobozos sütit, 8 db-ot egy ezresért megvettem. Mű íze volt, egészségtelen is, tudom. Arra bezzeg utólag áldoztam, az egészségesebb kukoricára meg nem, mikor még nem tudtam, hogy mennyi az egyenlegem. Nem vagyok én különb se ebben, se másban, mint bárki más, aki esetleg olvas.

Én magam is rombolom olykor a saját életemet. Költök olyanra, amire nem kellene, mert nem épít, nem segít. Arra meg sajnálom, ami hasznomra lenne ezek helyett.

Ahogy cicás videókat, zabálós tartalmakat is lesek, ahelyett, hogy aludnék fél 11-kor éjjel. Pedig ezerszer többet érne.

Ám, közben van a másik oldalon is tartalom: Előfizettem a voizra, és falom-hallgatom azóta a könyveket, amire amúgy nem lenne pénzem, időm elég. Így viszont, miközben a kertben dolgozom, tevékenykedem, vagy idebent főzök, hogy egészséges és tápláló ételhez jussak, hallgatom. Tanulok, fejlődök, felismerésre jutok, és beépítem az életembe. Ami a hegyen van, nem a tengerparton.

Sokszor eszembe jut, hogy mennyire tudnom kellene/illene angolul, mert bármikor hasznos lenne. Elkezdtem tanulni, megint, de elmaradt. Valójában nem izgat. Lehet belőle károm, tudom, és mikor fiatal voltam, jobb lett volna rögzíteni. De akkor dolgoztam, a megélhetésemen izgultam, 14 évesen éjszakai 12 órát nyomtam le a fesztiválokon, takarítva mások után. Én már akkor ralizáltam: Vannak különböző rétegek. Ők buliznak, és utánuk teszek rendet. Ám, van, hogy megfordult: Én buliztam, és őket láttam a pultban. Nem kőbe vésettek ezek, csak akkor adott pillanatban élesek. Utána is csak dolgoztam, hogy az alap szint alatti kapaszkodón megmaradjak. Azóta is hol nehezebb, hol sokkal nehezebb volt.

Most meg, hogy nincs fürdőszobám, gyárban dolgozom meg takarítok, és pötyögök, kertészkedek, horgolok és elmélkedem, azt érzem, rendben vagyok. Megvan mindenem.

Van, aki alattam volt fiatalként, mert még éhezett is. Van, akinek középiskola közepére készen lett a nyelvvizsgája.  

Van, aki most is otthon lakik a szüleivel, mert még egy albérlet is elérhetetlen egyedül, más pedig az új autóját avatja fel a Balatonon.

Van, aki jobbnál jobb helyeken eszik, és videót készít róla, és van, aki nézi ezt korgó gyomorral.

Van, aki jól van lakva azzal, amit főzött magának, és néha csipeget valami újat, mást, nem megszokottat. És elég neki.

Van, aki hiába zabál, tolja magába a világ javait, sosem lakik jól. És csak vadássza az újabbnál újabb, drága dolgokat.

Ha egy megoldási javaslatot kellene mondanom, számomra az önismeret lenne, megint csak.

Mert ezáltal el tudsz jutni magadhoz, s felmérni őszintén: Mit kívánsz?

És aszerint cselekedni, élni, tapasztalni.

Lesz, akinek tényleg kell a gazdagság, a nagy dolgok, a folyton előtte lévő terülj-terülj asztalkám. És ő tegyen is úgy, hogy ez megadasson: Dolgozzon, keressen megoldást rá, és törtessen. Sokan el is jutnak oda, megérdemeltem. De a kockázatokat is viselje, ha ne adj Isten, odajutna..

Ők úgy kommentelnek a videók alá:

• Köszi a tippet, kipróbálom!
• Ajánlom a másik helyet is, mert nekünk nagyon bejött.

És felírja, elmenti a tartalmat, mint kiindulási alap. Talán a jövő héten leruccannak arra, jó lesz egy programnak.

És lesz, aki aranyközéputat talál: Van is, meg nincs is. Eljtutott egy szintig, amivel már elégedett lehet. Nem jelenti azt, hogy nem vágyna néha többre. Néha dőzsöl is talán, s nem követ el bűnt ezzel. Ám legtöbbször megtalálja az egyensúlyt: Tesz is érte, de nem áldoz fel mindent. Ki tudja mondani: Ennyi is elég. És harcol az elemek ellen, ami letaszítaná, ha ellustulna, elbízná magát.

Ő, ha ír egyáltalán hozzászólást, mert nem szokása, ilyet tenne:

• De jól néz ki, váljék egészségedre!
• Imádom nézni, ahogy jóízűen eszel.

S elmenti a videót, hogy meglegyen az étel. Keres hozzá receptet, és megcsinálja magának. Esetleg, ha ünnepelni akarnak, majd elmennek a családdal.

És bizony vannak azok, akik akár gazdagnak, akár szegénynek születtek, csak sodródnak. Akik elvárják, hogy mindent megkapjanak, úgy, hogy tenni érte semmit nem akarnak. Nekik hiába adsz, eltékozolják. Vagy irigykednek, esetleg el is lopják tőled, ha megtehetik. Nekik szerintem nulla az önismeretük, önreflexiójuk.

Ők ilyesmiket írnak:

• Bezzeg ha te is minimálbérből élnél, vagy fizetned kellene érte, nem zabálnál így!
• Látom, téged is megvettek kilóra!
• El fogsz hízni, még nagyobb disznó leszel!
• Ezzel akarsz flexelni? Életedben nem voltál még tisztes étteremben, Bezzeg mi..

És háborog, frusztrált lesz, ám kis elégtételt érez: Beolvasott neki, az egyenlőtlenség így kicsit elbillenhetett az ő oldalára. Elmenti későbbre, hogy vissza tudjon térni még, kommenteket olvasni, kötözködni..

Szerintem nem a tartalmakon és azok készítőin múlik, hogy miként kerül nálunk elfogyasztásra. Hanem rajtunk.

Én szeretem nézni a kajás videókat. És bizony néha vágyakozom.

Ám, mivel én nem éhezem, se fizikai síkon, se virtuálisan, így nem okoz gondot elhelyezni magam az asztal körül.

Mert van, hogy a wc-t takarítjuk egyszer, máskor pedig tapsot és elismerést kapunk attól, aki előtte használta azt.

Ilyen az élet. Korlátok vannak, léteznek, de nem jelenti azt, hogy saját magunkban ne hozhatnánk létre olyan világot, ahol elégedettek vagyunk. Vagy, fejlesszünk magunkon annyit, hogy új kompetenciákkal, tudással, rálátással haladhassunk afelé, amire vágyunk. Morzsányi mennyiségben is, de mégiscsak előre.

Hisz koroghat a hasunk, ha teli a szívünk, agyunk. Akkor lesz lehetőségünk arra, hogy azt is jóllakassuk.

S most megyek is, enni valami finomat. Mert főztem tegnap, táplálót, egészségeset. És van nasi is, bőven.

A kép forrása a konyhám. A tegnap készült ragulevesemmel. Ami finom, egészséges, és olcsó is.