Nem sokon múlott.

Néhány nap volt vissza odáig. Igaz, akkor már napok óta azon gondolkodtam, hogyan tereljem el a figyelmet erről. Milyen egyéb programot szervezzek, csak hogy ne.. Ne kelljen igent mondanom erre a nagy dologra. Mégiscsak beengedem az intimszférámba. Nem is kicsit. Igen erősen kellett volna melóznia, izzadnia és nyögnie közben ugyanis. Persze, hogy aggódtam érte, miként kezeli majd a dolgot. Kímélni akartam, felkészülni rá, én magam is eldönteni: akarom?

Őszintén szólva, szinte elfogott a pánik, mikor először javasolta, s megkérdezte. Hirtelen szóhoz sem jutottam, csak hebegtem-habogtam. Nem erről volt szó. Épp a múlt héten tisztáztuk a kapcsolódásunk körvonalát. Szóba sem került ilyesmi.

S derült égből a villámcsapásként ért a dolog. Mit mondjak rá? Ha igent, az már komolyságot adna a kapcsolatnak. Ha nemet, akkor meg mintha nem is érdekelne, férfinek nem nézném valójában.

Úgyhogy ha szóba került még véletlenül, én se igent, se nemet nem mondtam. Hogy számon kérni rajtam semmit ne lehessen.

Barátnőm bőszen örült: Nem tán szintet lép a kapcsolatunk?! Klaudia! Ki ne merd herélni! Hagyd magad, ne tiltakozz! Ez fontos dolog egy férfinek. Igazán kibírhatnád.. Csak egyszer, legalább.. Meg ne csináld előtte! Megértetted?!

S nagy agyalások után döntöttem: Legyen. Megteheti. Hagyom magam. Valahogy majd csak kibírom. Erőt veszek magamon. Ha már az önismeretet hirdetem, ne legyek álszent, és saját magamon is gyakoroljak. Ha nekem ennyire nehéz ezt megugrani, akkor dolgom van vele, nem is kicsi. Úgyhogy elemeztem magam, miért zavar, miért tölt el szorongással, és ha kívülállóként néznék rá, mit mondanék magamnak? S így határoztam el, hogy kipróbálom, elengedem e téren az irányítást.

Nem mondom, hogy jól esett azon gondolkodni, hogy mi lesz ezután. Mi van, ha úgy fog erre emlékezni, mint egy munkatábor? Ha fájni, izzadni fog miattam, mint egy rab, valami távoli harmadik világbeli országban?? S legyint majd: Nem éri meg neki ez a sok hajcihő, hiszen még magának sem csinálja meg, inkább fizet érte. Nekem meg megakarja? Így is áldozott már értem, sok időt, pénzt, energiát. És még így is ő dolgozzon rajtam, az én kedvemért? Megérdemlem? Érek ennyit? Fogok érte tartozni neki? Elvárhat majd ő is dolgokat, amiket azt se tudom, hogy be akarok-e vállalni? Csupa felmerülő kérdés a nagy esemény előtt.

De hát jó, legyen. Egy mai modern nő is hagyhatja magát, még egy hegyi amazon is. Meg amúgy is. Ő akarta. Nem én kértem, követeltem, nem céloztam rá, még javasoltam is, hogy inkább ne.

S elkezdtem visszaszámolni. Még néhány nap, és jönni fog megint.

Imádkoztam, hogy valami jöjjön közbe olyan értelemben, hogy ne álljon ARRA készen.

S úgy alakult végül, hogy nem került rá sor, mert véget ért a dolog, mielőtt megtörtént volna a szóban forgó aktus. Mert a nagy természetem nem hagyta magát takarékra venni. Próbáltam, becsszó. Nem teljes gőzzel előre menni, hagyni teret-időt, hézagokat, akkor is, ha laza irányokat terveztünk. Gondoltam kipróbálom. Csendben maradok, mikor amúgy bőven lenne mondanivalóm. De így meg kielégítetlen maradtam. Vágyakoztam, hiányom lett. Alig néhány dologra vágytam, de így az maradt el, ami az egyik legfontosabb volt. Hiába vártam a hétvégét, éreztem: Nem bírom tovább. És kiengedtem Diát. El is szabadult a pokol. Nem én kerültem oda, hanem ő. Ahol én lubickolok, mások fuldokolnak, erre már rájöttem. De nem bánom. Kipróbáltam egy újabb dolgot, ami nem volt rossz ugyan, de így mégsem az igazi lett. Ezután már csak finomhangolni kell esetleg.  

Így alakult, hogy nem kaszálta le végül a füvemet, szerencsére.

Ehelyett mondjuk keféltünk jó pár kellemeset, hiszen ennek indult a kapcsolat: érezzük jól magunkat.

Mert a munka nálam már igazán mély, intim dolog, ha adom, ha elfogadom. Akkor a lelkembe is közelebb férkőzhetne, ami nálam sokkalta nehezebb feladat. Akkor már nem csak időtöltés lenne, hanem gondoskodás, törődés is.

S néha bizony elég élni és élvezni. Nőként is, szégyen nélkül. Felháborító, megbotránkoztató? Bevallani vagy megélni? Csalódsz egy képben ezek után, ami lehet, csak a te fejedben élt eddig is?

Legyen. Szeretek összetörni álomképeket, és a valóságot felszolgálni.

Szerintem egészségesebb és ízletesebb. Ha mást nem, pikánsabb, az egyszer biztos. És én szeretem a fűszereket az életemben. Hisz tudjátok: olyan rövid. Néha lehet habzsolni.

S hogy mi a helyes sorrend az étkezésben? Megdolgoztatni, végig járatni a pasit a desszert előtt kötelező fogásokon, melyet sokszor a társadalom alkotott? Vagy épp a saját szükségleteink szerint irányítani a menüsort? Attól függően, mi a szezonális, helyi kínálat? Erről is van véleményem természetesen. Mely néha kőbe vésett, néha meg meglódul minden szabály ellenére, mint a tetejét vesztett bors a cukros káposztás tésztára..

Ezért van az, hogy nem kérek és nem fogadok el segítséget a magukat kínálgató legényektől. Mert dolgozni egyedül szeretek, eszemben és kedvemben sincs ismeretleneket ehhez a házamba, portámba engedni. Ha nagy szükségem van rá, megfizetem. De egyedül is boldogulok.
Ám, van olyan, amiben szeretem, ha van társaságom.

És ahhoz nem a kaszát kell ügyesen forgatni..