Túl sokat agyalsz a semmin!

Kevesebbet kellene gondolkodnod!

Kapom meg ezeket a mondatokat. Kommentelőktől, ismeretlenektől, vagy néha a pasiktól, akikkel ismerkedem.

Régebben még elbizonytalanodtam: Igazuk lenne? Feleslegesen elmélkedem, gondolkodom, rendezgetem a dolgaimat az agyamban? A kérdések, amik születnek, formálódnak, elém kerülnek válasz nélkül kellene, hogy maradjanak? S a megoldások, felismerések, amik tekervényes bányászattal, vagy épp a semmiből érkező villámcsapással fogannak meg bennem, azok feleslegesek? Nem kellenek? Ki kellene ürítenem az agyamat, érzéseimet, és csak úgy lenni, vanni, vegetálni, robotolni, mint más? Akkor majd a problémák, megoldandó feladatok is megszűnnek? Elmúlnak? A nagy semmitől majd megoldódnak? Vagy épp maradnak porondon, esetleg szőnyeg alá seperve szépen lassan gyűlnek, míg bele nem fullad az ember?

Régen elbizonytalanodtam.

Míg nem ismertem meg és el magamat, a működésemmel együtt. Míg olyan akartam lenni, mint más: Normális, a társadalomba illő, nem kérdező, nem háborgó. Mert annak, aki meghőköl, és szemöldökráncolva visszafordul, kérdéseket tesz fel, és tovább gondol, visszatér, nem engedi a koncot – annak bizony manapság nehéz.

Abban a rohanó világban, ahol minden a fogyasztói társadalom vívmányai szerint akar csak és kizárólag létezni, a gondolkodás már nem erény, hanem elítélendő dolog lett. Mert aki gondolkodik, agyal, felismer, megoldást keres, lázadozik, és ezekről még beszélni is mer, nyíltan, fokozva: nőként, szingliként, az nem csak a rendszer ellensége, hanem az átlag emberé is.

Mert a végén még kiderülne: a gondolkodás megváltoztatna mindent. És sok ember nem mer, nem akar kockáztatni, a régi ismerősből kikerülni, valami újat alkotni, felépíteni. Maradjon minden a régi, mondják meg, mit csinálj és mi felé menj. Nem kell, hogy gondolkodj. Csináld, kövesd azt, ami megszokott. Mindenki ezt csinálja, látod. Majdnem legalábbis.

Az ott, az az agyalós nem számít. Bolond, lázadó, hippi, kifordult magából. Hagyd, engedd el. Látod, még mindig egyedül van, biztos okkal. Se vagyona, se karrierje, se gyereke, se drága holmija, külföldi nyaralása, se olyan közege, ahol ő is egy falat alkothatna bárkivel is. Különcködik, agyal, gondolkodik, a semmiről. Család, munka, hivatás, élet, állattartás, környezet, kert, társadalom, férfi-női szerepek, gyerek, hobbi, tanulás? Ezekről elmélkedik folyton? Mi értelme? Ezt már kijelölték régen, mi a helyes út, csak követnie kellene. Ehelyett ír, beszél, sokat a semmiről. Hagyd, engedd el!

Te csak csináld azt, amit mondok. Miért? Csak. Nekem is így tanították. Akkor így kell lennie. Ezt ismerjük, ezt megszoktuk. Kinek van ideje, energiája folyton újratervezni, gondolkodni, új irányt venni? Ha akarsz, mindenben találsz hibát, pláne ha nagyítóval keresed. El se kezd. Gyere utánunk, ahogy kell. Ha nagyon unatkozol, szólj arra a bolondra, hogy ő is jöjjön utánunk inkább. Megbocsátunk. Csak maradjon csendben, álljon be a sorba, és véletlenül se kekeckedjen.

Szóval régen, még elbizonytalanodtam. Talán tényleg én gondolkodom túl sokat? Az általam oly szeretett gondolataim, eszmefuttatásaim, felismeréseim vajon túlzóak, károsak, feleslegesek?

De rájöttem, hogy nem. Én így vagyok az, aki. Imádom, és nem adom az agyamat, a működésével együtt akarok élni. Nem akarom hibernálni, leállítani, takarékra venni. Azt akarom, hogy még jobb legyen, és még több információ kerüljön a birtokába, hogy még alaposabb elemzésekre, összefüggések, levezetésekre legyen képes.

És már bátran merem azt mondani, annak, aki engem csitítani akar: Nem nekem kell kevesebbet gondolkodni. Hanem esetleg neked, többet.

Mert azt tapasztaltam, hogy amelyik férfi péládul nekem ezt mondta, párkapcsolati aspektusban, az valójában pont annak nem ment neki, aminek kellett volna. A saját agya, tanult és rögzült szokásai falának, és inkább maradt a jól ismert károsnál, minthogy alábukjon elméje megszokott, biztonságos ám unalmas síkjának: Miért? Hogyan? Miként? Hogy is volt? Milyen érzés ez nekem? Hol fáj? Miként lehetne jobb? Szenvedek vagy élvezem? Ha nem jó nekem, miért nem? Mi a nehéz? Mitől félek? Miért nehéz? Másnak hogy sikerült, hogy éli meg? Kérdések tömkelege születhetne, és bizony arra a választ megtalálni talán egy élet is kevés lenne. Nem kezd hát bele inkább, mert nehéz és bonyolult. Marad annál, amit megszokott: Ha probléma, új helyzet jön, amit nem ért, lekapcsolja a villanyt az agyában. Amit nem lát, attól nem is kell félnie.- gondolja naivan.

És ahelyett, hogy gondolkodni kezdett volna, vállalva annak megrázó következményeit, nekem mondja: Ne gondolkodjak már annyit. Csak éljek, élvezzem az életet.

Akkor talán megelégszem vele, és az általa kínált kevéssel. Mert ő felismerni, belátni, változtatni nem akar. Csak már ehhez is kellett volna némi gondolkodás, felismerés, hogy ezt ki tudja mondani. A kommentelőkre, a családomra, a pasikra, a bárkire érthető ez, pláne, ha most magadra veszed. Vedd is, és vidd el magaddal, jó messzire tőlem.  

Szóval, ha valaki legközelebb azt meri nekem mondani, hogy gondolkodjak kevesebbet, akkor kénytelen vagyok azt válaszolni neki:

Vagy te gondolkodj többet, vagy sipirc innen. Nincs dolgom veled. Nekem olyan kell, olvasónak, partnernek is, akinek működik az agya. Nem csak számolásra, funkcionális feladatokra, hanem érzelmekre, önismeretre, összefüggésekre, megkérdőjelezésre.

Nem azért, mert én tökéletes lennék, és nekem minden jól megy. De én kőkeményen dolgozom azért, hogy egyre jobb legyek, és megértsek dolgokat, összefüggéseket. Vállalva nem csak a nyereséget ezzel, hanem a kockázatot is. Nem panaszkodom, nem stagnálok, hanem megoldást keresek. Aggyal, gondolatokkal, érzésekkel. És nekem ez így jó. Nem adok le ebből. Akkor se, ha egyeseknek ez túl sok.

Mert máskülönben mind a kettőnknek igaza lesz a saját nézőpontunkból: Én sok vagyok. Te meg kevés. Menjünk tovább, hátha találunk mást, olyat, aki épp elég.

Vagy gyere vissza akkor, ha bekapcsoltad az agyad azon részeit, amit eddig lehasítottál magadról. De én nem kapcsolom ki.