Nem akarunk gyakorolni.

Mindent mindig elsőre akarunk tudni.

Jól, tökéletesen és sikeresen űzni.

Nagy pénzt, jó nőt, sikeres karriert, tökéletes gyerekeket szakítani.

Egyből sikerüljön. A kudarccal foglalkozni se kelljen.

Ha mégis elénk sodorja az élet a jelenséget, emeljük és mossunk kezeinket: Nem megy.

Hát elsőre, másodjára nem sikerült. Vége. Ehhez kevés vagyok.

Inkább másra tesszük a fókuszt. Vissza, előre, széltében, mindegy, csak ne arra, amit kipróbáltunk, akartuk, de mégsem megy. Pedig a másikért annak idején szintén tanultunk, harcoltunk, legfeljebb valahogy könnyebben ment, vagy korán kezdtük, és még nem volt annyi hátráltató tapasztalatunk.

De felnőttként beismerni: Nem megy.. Az megy.

De hogy átgondoljuk: Gyakorlás után esetleg mégis menne.. Azt már nem akarjuk.

Most, egyből, azonnal. Csak így a jó.

Nem megy. Nincsen ezzel sem baj. Megismerjük, meglátjuk. Ha nem fontos nekünk, engedjük csak el. Ez is egy út. Teljesen jogos. De inkább mondjuk azt, hogy nem akarjuk. Mert az igazsághoz közelebb áll ez.

Ám, ha panaszkodunk, hogy nem megy, nem sikerül, pedig annyira vágytunk rá, akkor tudjuk: Mikor abbahagytuk, mi rontottuk el. Nem a megoldást kerestük, hanem az egyszerűbb utat. Az meg a hátraarc volt, megint csak.

Nehéz felnőttként belátni, hogy saját magunk ellenségei gyakran mi magunk vagyunk.

Azt hisszük, minden megy egyből, magától. Ha nem, akkor nem is létezik, nem lehetséges, nekünk nem jár.  

Én is ezt gondoltam sokáig. Az első orgazmusom előttig. Hogy mindennek, annak is magától sikerülnie kell. De nem úgy volt, mint utólag kiderült.

Elmesélem, hogy okuljatok. Akkor tanultam meg ugyanis, én magam is, hogy az élet örömei és fájdalmai is leginkább a saját kezeimben vannak. Lehet néha másra bízni a sikereket, de ahhoz előbb magunkat kell megismerni, megszeretni és tisztelni kezdeni. Mert akkor nem tűrjük el azt se, hogy öröm nélkül, vagy épp elnyomva, bántva, háttérbe sorolva legyünk, akár másnak, akár saját magunknak. Nehéz lecke szembesülni azzal, ha valami nem megy nekünk, miközben tudjuk, hogy fontos lenne, számítana, esetleg egyenesen vágynánk rá. Vagy nyaggatnak vele. Egyszerűbb, ha felemeljük kezeinket, hátra lépünk és elfordulunk: Nem megy. Kevés vagyok ehhez. Jobb, ha elfogadom.

Mert közben szégyent, kisebbrendűségi érzést, elmaradottságot tapasztalunk. A kudarc élménye rombolhat, ha nem tudjuk helyén kezelni. Egyszerűbb hát az első negatív élmény után visszafordulni. Mert a társadalom nem azt díjazza általában, aki küszködik, próbálkozik, lassítja a tempót, hanem azt, aki azt mutatja: Megy neki. Akkor is, ha csak látszat szintjén, a többiek hátán kapaszkodva teszi.

Gyakorolni, gyakorolni, és meg lesz az eredménye. Mint nekem annak idején, derült égből a villámcsapás: Aztaqrva. Hát létezik! Sikerült!  

(Folytatása patreonon van fent.. Mert a gyakorlásnak kell a biztonságos közeg. A válogatott szurkoló-jelen esetben olvasótábor. Nekem legalábbis így megy. És mert így akarom.)

Írta Dia, a #hegyilány, akinek túl gyorsan fárad a keze ahhoz, hogy feleslegesen tartogassa.