Álmodtam.

Minden nap szoktam, csak nem mindenre emlékszem, és nem is ad mindegyik megoldást, választ a kimondott vagy el nem hangzott kérdésekre.

Ma úgy ébredtem, hogy rendbe rakott nekem valamit a tegnap éjjeli.

Azt álmodtam, hogy egy megbeszélésen voltam, a nagyokkal. Ahol én csak kis halként, újoncként szerepeltem. Média közeg volt, újságíróként rovatot tárgyaltunk. Kussolnom illett volna, ám én bátran beszélni kezdtem. Javasoltam, akartam, lelkes voltam. Egyikük, egy szép vörös hajú hölgy nézett is rám meglepődve, és fitymálva jelezte: Azzal törődjek, ami a dolgom, s amit megkapok majd feladatként. Ne gondolkodjak, ne diktáljak, mert majd azt ők tudják. Ránéztem a főnökasszonyra. Ő csak némán nézett, és állást nem foglalt.

Éreztem pedig, hogy a javaslat, amit bedobtam a közösbe, tetszik nekik és ígéretes. Talán csak az volt a baj, hogy tőlem indult, és nem az ő fejükből.

És átfutott még valami a fejemen: El fogják lopni, ha tehetik. És magukénak elkönyvelik.

De mivel közös volt a közeg, a munkahely, úgy gondoltam, ha én csinálom nekik fizetésért, ők pedig learatják érte a babérokat, akkor minden tökéletes lesz. Aztán közben mégsem ilyen egyszerű az élet..

Majd felébredtem. Amúgy félálomban elmerengtem: Mi is volt ez, és mit akar nekem nem hogy sugallani, de egyenesen belém verni?

Hagyjam abba, hogy máshoz tervezek tartozni? Másnak dolgozni, miközben tele vagyok ötletekkel? Láthatóan mintha a Sors akarná, hogy ne sikerüljön. Mikor jön egy lehetőség, hogy az írásból konkrétan másnak dolgozva pénzt kereshetnék, inkább elviszi a kórházba az illetőt az Ég, minthogy elkezdődhessen a közös munka. Ez nagyon friss történet, pedig úgy örültem egy ilyen lehetőségnek.

Anno, mikor az oldalt elkezdtem, még laza témákat érintettem. Mert azt éreztem biztonságosnak.

Úgy terveztem, hogy hátha sikerül bekerülni egy nagy oldal mögé, ahol akár álnéven is, de írhatok. Átadva a felelősséget, a nyíltságból eredő terheket. Mert akartam beszélni olyan dolgokról, ami tudom, hogy kiveri a biztosítékot olykor. Aztán rájöttem, hogy nem akarja a Sors. Nem sikerült, és válaszút elé álltam: Vagy folytatom csak így egymagam, vagy abbahagyom, mert elfogy a bátorságom, ami a fél országon és egyéb kihívásokon átlendített. De a feladás nem volt opció. Nem akartam, ezt éreztem. Mármint rosszul írom: Nem nem akarom, hanem nagyon is akarom. Akkor? Hogyan tovább? Irány előre, úgy, ahogy tudod! – diktáltam magamnak a tempót. Nekem, saját magamat építve kell megtenni. Egyedül. Aztán meglátjuk, mire lesz elég.

Akkor azt hittem, az ötezres követő bázis lesz a plafon. Az már nekem, a fura lánynak a csúcsot jelenti. Ehhez képest ez a szám már többszörös, és láthatóan lett egy kedves törzsgárdám, akik annak ellenére is fogyasztanak, ha nem értenek egyet mindennel, amit a képernyőre teszek.

Mostanság egy ideje érzem azt, hogy újabb válaszút elé érkezem. Már szeretnék rajtam túlmutató dolgokba is belenyúlni, a saját meglátásommal, hozzáállásommal persze. Ami az eddigi nem kevés időt és energiát jelentő tartalmaknál is még többet igényelne. Vagy melós, sok inputot igényel, és ár-érték arányban számszerűsíteni akartam.

Ám, szembesültem a korlátokkal: Vagy dolgozom, robotolok, vagy ezt csinálom. Így sem alszom eleget és jót, mert valószínűleg a fránya „idegbetegségem” van erre is negatív hatással. Így tehát a mérleg nyelve billen: Mi legyen?

S mostanában leginkább egy oka volt, hogy nem vetettem még bele magam abba, ami egyre inkább foglalkoztat és tervekben épül a fejemben: Pénzt is akartam vele keresni.

A félelem a támadástól, megítéléstől, a meg nem értettségtől, az olvasottlanságtól már meg lett élve, tapasztalva és ezáltál megdolgozva. Azt hiszem, megkaptam a magamét. Újat a nap alatt nem igen kaphatok, legfeljebb még többet. Aztán mára megismerhettetek: A fal adja a másikat annak, aki épp hangulatban talál meg ezekkel.

Milyen jó lenne, ha csatlakozva valami nagyobbhoz, azt tehetném, amit szeretek, fejlődni tudnék benne, és közben nem kellene a gyárban robotolni? Napról napra erőltetve kezeimet-lábaimat, és elvéve itthonról az épp ihletet órákat is? Nem büdös a munka, ne higyjétek. 13 éves korom óta kuliban dolgozom, és kevesebbnél kevesebbért dolgozom, mégis jól megélek belőle. Mert alig van valamire igényem.

Az időt, amit fel kell áldoznom, azt sajnálom. Elmenni a szalag fölé, mikor épp áramolna az elmém, és teremthetnék.. Aztán mikor hazaérek, vár a kert, a házimunka, a miegymás. A lehetőséget hiányolom, ami ilyenkor talán örökre elillan.

Arról nem beszélve, ha mással dolgoznék együtt, átadhatnék feladatot, amit ki nem álhatok. Tudom én, hogy a videó szerkesztésben gagyi vagyok. Fejben van egy nagycsomó terv. De a legegyszerűbb vágásokkal is órák mennek el, és ott járok, hogy a kocsiban eszem meg a zsíroskenyeret, mert nem maradt meló előtt időm ebédelni. De hogy ne csináljam, az eszembe sem jut. Szimplán csak életben maradni, tartani magam egyedül nem könnyű feladat.

Kivártam, gondolkodtam, kerestem a lehetőségeket. Valahogy lesz, éreztem.

S kaptam is egyet kecsegtetésnek: Épp addig tartott csupán, hogy rájöjjek, mennyivel egyszerűbb és jobb lenne úgy. S máris elvette tőlem a balsors vagy a sors?

És néhány napja azon gondolkodom, vajon jel volt arra, hogy induljak el afelé, amit a könnyebbség és hasznosság miatt akartam, csak supán egy kicsit próbára tesz?

Vagy lássam benne azt, hogy azért nem kapom meg, mert nem az a feladatom, utam? És ez egy jel?

Aztán ma hajnalban ez az álom ébresztett. A kezeim zsibbadása mellett.

És rájöttem arra a megoldásra, amire hajdanán is sikerült: Akarom. Egyedül is. Pláne úgy. Még akkor is, ha nagyobb a teher, a támadási felület, a befektetett munka és idő, és kevesebb a pénzzel fogható siker. Akkor is lett valahogy. Most is lesz.

És nincs időm piszmogni, kivárni, mert sürget az idő, az agyam, a testem.

Valójában a feltételeim adottak. Biztonságban vagyok. Mindenem megvan, amit akartam. Épp elég, még ha nem is sok. Emlékeztettem magam a fókuszra, amire alapoztam korábban. Számba vettem, mi tölt el örömmel, elégedettséggel, és rájöttem: Mindezt így is teljesítem, hogy egymagam teremtem meg a feltételeket. Van tető a fejem felett, van az állataimnak minőségi ellátás, van új virág a cserépben, új turis nyári ruha a szekrényben, finom falatok az asztalon, dunsztos üvegek a termésre várakozva, a számlák fizetve és az egészségemért az adott lehetőség elindítva. Ezt akartad, nem? De. Csak sikerült, eddig is. Mert keveset akarsz, igényelsz, de azt nagyon akartad.

Marajd magadnak továbbra is. Minden adott, megkapod azt, amit akarsz, így is. Írhatsz, olvasnak. Csak nehezebb és tovább tart így. De te vagy a #hegyilány. Majd te megmutatod, hogy megy ez. Víz nélkül is zöldséget termelsz. Nem piacra, nem mázsa számra. De a pincédben még mindig sorakoznak az üvegek, s kitart a mostani szezonig, nem? De. Hát akkor? Ezzel is lehet így. Épp elég. Éltet, egészségesen. Mondjuk dolgoztál is érte becsülettel, nem emlékszel?

De, hogyne emlékeznék, és feszül is a mellem, teli büszkeséggel. Két munkahely között alig aludva szüreteltem és főztem be, hordtam ballonban a vizet, miközben írtam, tartalmat is készítettem, mert azt is akartam. Van, ami megbuggyant ugyan, vagy eresztett, az üvegekben és a blogon is, de tanultam belőle. Idén már van, amit máshogy csinálok. Mert a siker és a kudarc is az enyém. Ki másra foghatnám, ha nincs más körülöttem? Jó ez így.

Magad uram, ha nincs szolgád – tartja a mondás. De mi van, ha így nem alattvalója, hanem ura leszek valójában magamnak? Mert nincs, aki parancsoljon nekem? S nem kiszolgálok így mást, hanem szolgálom saját magamat? Eddig erre nem is gondoltam, mint másik oldala a szólásnak.

A szabadságnak úgyis ára van. Az enyémnek talán ez a tarifája.

Aztán egy nap talán Isten nekem is megfizeti. Vagy az Anonim támogatók, akik olvassák azt, amit alkotok.

Maradok hát magamnak, és írok nektek. És ha olvassa az ördög is, az külön érdem.