Van a kialakuló kapcsolódásoknak (direkt nem kapcsolatot írtam) egy kezdeti, kényes szakasza. Merthogy ahány ember, annyi ismerkedési folyamat lehet, a maga igényeivel, szabályaival. Van, aki első randira is úgy megy, hogy házastársat keres, és van, aki hetekig-hónapokig majd meglátjuk, mi alakul elvével lebeg. És azt gondolom, ezek két véglete, és minden, ami ezek között helyet kap, érthető, jogos és lehetséges.

Pláne, ha le van mindkét fél részéről kommunikálva, ki mit szeretne, mik a célok, lehetőségek és elképzelések.

Na de az elején még ritkán tudni, mit hoz a jövő. Ismerkedünk, tapogatózunk, figyeljük a másikat és magunkat is. Sokasodnak a beszélgetések, a találkák, de még esetleg nincs cimkézve, mibe is csöppentünk bele.  

Mikor még nem igazán vannak kimondva igények, határok, szabályok. Amikor elvileg még bármit lehetne, de mégsem biztos, hogy ildomos. Ez mindenkinek egyéni, mikor ér el ide. Van, aki már a beszégetési fázisban is máshogy viselkedik, van, aki hónapok óta tartó ismerkedés alatt jut el ide.

Hogy ezt most szabad? Illik? Zavarná őt? Vagy engem, ha ő tenné/nem tenné? Hűséggel tartozunk már a másiknak? Vagy számadással? Tekintettel levéssel? Tervezzük őt is ebba vagy abba bele? Vagy semmi közünk a másik privát életéhez? Meg amúgy is, ha nem tud róla, nem is zavarhatja?

Ezek a kérdések egy komolynak tervezett, indított dologban igencsak hamar előjönnek, de a lazább-kötetlen-különösebb cél nélküli ismerkedések esetén is szóba kerülhetnek. Ha amúgy rendelkezünk valamire való értékrenddel, és nem csak saját magunkra tekintettel léve élünk.  

Merthogy utólag ezek elmaradása, időben le nem kommunikálása bizony gondot jelenthet. Nem is keveset. A kezdeti, amúgy is gyakran ingatag bizalmat összetörheti. És vége lehet annak, ami még épp csak kezdődne.

És noha igaz, jogos a mondat, amik elhangozhatnak:

• De hát nem beszéltük meg.
• Nem gondoltam, hogy zavar.
• Nem hazudtam, csak nem tartottam fontosnak elmondani.
• Nekem ehhez még nem érkezett el az idő..

Attól még lehet, hogy hiábavalóak, ha és amikor majd elhangzanak. Utólag.

• Mert tudhattad volna.
• Nekem alap volt, neked hogy a fenébe nem?
• Hogy gondoltad, hogy ez nem esik majd rosszul nekem?
• Tudva ezt, nekem így már nem megy..

Lehetnek majd a válaszmondatok.

Mi lehet a megoldás? Magam sem tudom.

Voltam már azon az oldalon, ahol nekem fájt a másik hozzáállása utólag. Becsapásnak, hűtlenségnek éltem meg azt, amit tett. Pedig az ő oldaláról nem annak szánta. Csak nem gondolt bele, hogy mit éreznék, vagy nem tartotta fontosnak.

És voltam én is azon az oldalon, ahol legyintettem. Nem mondta, nem kérte, majd máshogy állok hozzá, ha szóba kerül. Feltételeztem, hogy nem zavarná, mert ha szóba jött, nem beszélt róla.

De legtöbbször én magam úgy viselkedem, cselekszem, hogy arra gondolok: Nekem hogy esne? Zavarna, ha ő ugyanezt tenné, gondolná, tervezné?

Ám újabban annyit változtam, hogy észrevettem: Ami régen problémát okozott volna, most egészen máshogy zajlik bennem. Nem érdekel, nem zavar, talán ugyanazt teszem olykor, amit velem tettek – s meg is bántottak.

Azt hiszem, egyszerű gyarló emberként és az életet tanuló nőként, hogy a legegyszerűbb még mindig: Kérdezni. Kommunikálni.

• Mit szólnál hozza, ha…?
• Zavarna, ha..?
• Eszembe jutott, hogy beszélnünk kellene erről…
• És ezek társai..

Mert, ahogy észrevettem magamon, mennyi változásra vagyok hajlamos akár hetek alatt, elhiszem, elgondolom, hogy a másik is képes erre. Ha voltak is tisztázva dolgok, érdemes frissíteni. Érzékelem, hogy én magam sem vagyok ugyanaz, aki évekkel ezelőtt voltam. Még magamat is újra kell ismernem gyakran. Miért várhatnánk el a másiktól, hogy gondolatolvasó legyen? Hogy tudja, mi mit szeretnénk, mi férne bele?  

Ne bízzuk a véletlenre, a Sorsra, a majdra a dolgokat.

Tanuljunk meg beszélgetni. Merni kimondani azt, hogy nekem ez és ez már nem fér bele. Ez bizalom romláshoz vezet, megcsalásnak számít ez és ez.. És tartsuk is magunkat ezekhez. Mert ha meg van beszélve, mégis megtesszük.. A már árulásnak számít, egyértelműen. Vagy legyünk készen arra, hogy kimondjuk akár azt is: Bocsi, de nekem ez mégsem megy. Mert az is lehet. Jogunk van mindkét oldalon meggondolni magunkat, ha a kapcsolódás nem nagyobb szabadságot jelent számunkra, hanem szinte börtönt. Rendben lenne ez is. Mert mások vagyunk.

Azt gondolom, hogy fontos tanulsága a dolgoknak, és a jövőbeni esetleges jeleneteknek, hogy merni kell kimondani azt, amit elvárunk adott kapcsolódástól. Nem feltétlenül a másik személytől, mert az változhat a szereposztásban. De bizonyos dolog zavarhat minket, mondhatunk rá nemet. És elvárhatjuk, hogy ahhoz tartsa magát a másik. Ehhez kell az önismeretünk, és a megfelelő bátorságunk, hogy ezt bevállaljuk. Mert konfrontációt szülhet. Mi van, ha neki ez sok? Túlzás? És máris készen lehet a vita? Igen. Előfordulhat ez is. De az is jobb, mint a szőnyeg alá seprés.

Arról nem beszélve, hogy mi van, ha a másik a túloldalon, ha nem is látjuk, egy halvány, reménykedő mosollyal fogadja a mondatod: Szeretném, ha nem.. Mert rosszul esne. Innentől ez már nekem nem fér bele.. Mert neki innen már többet jelent, mint egy laza, bárkivel megtörténhető valami? Mert már számít, ki van ott, és mit képvisel, vele, közösen.

Aztán persze, az is lehet, hogy legyint: Azt csinálsz, amit szeretnél. Ha komolyan gondolja, akkor vagy ennyire laza, és biztos magában.. Vagy nem mer beleállni abba, hogy a saját más véleményét eléd tárja. Vagy tényleg nem számít neki. Szabad vagy. Jó veled, de nem számítasz.

Mind, mind megtörtént már a világtörténelem során.

Hogy a másik miként vélekedik erről? Csak ő tudhatja. És csak a kommunikáció az, ami képes ezt kideríteni.

Ha kíváncsi vagy rá, kérdezd meg. Ha nem mond igazat, ha óvatos, ha hazudik, legyint? Az az ő dolga. Te abból indulj ki, amit te adhatsz. Arra koncentrálj, hogy figyelve magadat, ki tudd fejezni az igényeid. És tartsd hozzá magad. Mert análkül valakinek, vagy mindkét félnek fájni fognak az időben meg nem beszélt kérdések..

Mert emlékszem, amikor utólag… (Folytatása Patreonon)