Az elmúlt két napban a tiktokon, instán elém dobál bizonyos videókat a rendszer. Most már szinte rendszeresen. Naná, mert megkövülve, lefagyva, sokkot kapva nézem végig mindet, többször is. Így még többet mutat.

Ezek külföldi videók, melyben kék/rózsaszín lufikat, konfettiket, stb lőnek el, felfedve ezzel a születendő baba nemét. Ez a család előtt, izgatottan, felvételeket készítve történik meg. Alapesetben idehaza kevésbé szokás ez, mert a szülők itt hamarabb tudják már a baba nemét, mint ott. Ott viszont elég nagy gyakorlata, jelentősége van. A szülőknek is.

Főszereplői ezeknek: az állapotos Anyuka, az Apuka. Az ő nagy pillanatuk alapesetben, még ha a család előtt történik is. Hiszen együtt örülni remek dolog, nem?

Kivéve ezeken a felvételeken. Ugyanis a szerepek felcserélődnek. Jobban mondva átrendeződnek.

Mert képbe jön a Mama. Aki a színek megjelenése után szinte berobban a képbe, elkapva kisfiát, és jól megölelgeti. Beelőzve, kitúrva az Anyukát. Vagy lebassza a menyét, hogy nem megfelelő nemű gyereket csinált. Innentől a jelenet változó, de az összetört Kismama képe, a tehetetlen Fiú és az értetlen, erőszakos Mama garantált.

Bevallom, a sokadik videó megnézése után is kétség gyötör: Ez a valóság?! Ez tényleg így van? Vagy megjátszák, mindent megtéve a nézettségért? De emlékszem az első videón szereplő nő arcára. Mikor látni lehetett azt a fájdalmat, csalódottságot, reménytelenséget rajta, amikor a párja az anyját ölelte, helyette, a nagy pillanatban. Az valódi volt. Nem megjátszott. Onnantól kezdve pedig elhiszem, hogy akár az összes többi is megtörtént. Mert ott volt rajtuk annak a több száz, ezer, millió nőnek a fájdalma, akiért nem állt ki a párja, az anyjával, családjával vagy bárki mással szemben.

Sokan éreztük ugyanis már ezt saját magunk is. Felismerjük hát máson, akár egy szemvillanásból is. Biztos vannak videók, ahol a feleség anyja-apja rombolja szét az eseményt, de én egyrészt ilyet még nem láttam, másrészt valahogy gyakoribb jelenségnek figyeltem meg a helikopter anyuka és pici fiának jelenségét. Tudjátok, ahol ugyan már nincs a szájában az anyja csöcse, de még mozog a szája a szopási ingert érezve. Még úgy laza negyvenes kopasz emberként is, félig csecsemőnek maradva.

Nézve ezeket a videókat az fogalmazódott meg bennem, hogy vajon mit gondoltak az elején? Hogy majd jobb lesz? Hogy lazul a dolog? A lány bízott benne, hogy majd felnő a fiú, ha asszony kerül a házhoz? Ha majd jön a gyerek, a várva várt örökös, az unoka, majd leszáll róluk a Mama? És az eddigi Feleség-Férj-Anyós hármasa helyett a Baba lesz ott? Mert akkor, ahogy az esetek nagy részében, amikről én hallottam, igencsak csalódást okozott neki a jövő. Ahol a Mama ilyen erősen ott van, ott a Feleség szerepe, hatalma, szava mindig inogni fog.

Hacsak nem kezd kőkemény munkába az egész család, és dolgoznak az eddigi káros dinamikán. Amit viszont talán nem a baba születésének idején kellene elkezdeni, hanem már jóval előtte. De ha előtte nem is, hát akkor neki kell(ene) fogni.

És ehhez kell mindenki.

Kell a Nő, az új szereplő, aki elég erős, határozott, és biztos magában, hogy felismerje a rossz működést, és határt húzzon. És bizony, ha nem találja meg a másik két félben a partnert ehhez, akkor időben dönteni, és ha kell, kilépni. Mert olyan is van, hogy nem megy. Szenvedni meg ki akar egy életen át, mellékszereplőként egy amúgy alapesetben kétszemélyes darabban?

Kell a Fiú, a leendő Férj, aki ha eddig nem is vette észre, most eszmélnie kell majd: Új család alakulhat. Amiben ő már Felnőtt kell, hogy legyen, nem pedig megrekedt gyerek. Készen állva arra, hogy kiálljon amellett, akit választott, és akivel közös jövőt tervez. Megfelelően kommunikálva, erős határokat állítva a Mama felé, ha ez szükséges.

És kell egy olyan Mama, aki belátja: kirepült a kicsi fia. Egy új nő lesz neki a legfontosabb. És ez teljesen rendben van. Mert attól még ő is szeretve és fontos szerepben marad, de már egyenrangú partnerként, nem pedig kisgyerekként irányítható dedként tekint a fiára. Nehéz a kirepülés, az új életmód, más célok és rendszerek kialakítása, de szükséges. Ha nem akar elüldözni minden idegen nőstényt, ezáltal magányra kárhoztatva örökösét, vagy elérni azt, hogy maradnak ugyan, de boldogtalanok, miatta veszekedve folyton.

Én azt gondolom, hogy egy család működése manapság sokkal nehezebb, mint régen. Teljesen más a környezet, az időbeosztás, a lehetőségek, az egyének igénye, a szabadság mértéke. Már nincs olyan mértékű kiszolgáltatottság, ami gyakran volt régen. Mert szép ábránd az, hogy régen minden jobb volt, csak épp nem igaz. Lehet beszélgetni asszonyokkal, ma már idős nőkkel, sokaknak miként teltek az első évek a házasságban, annak idején. Volt kedves, szép, segítő család, nem arról van szó. De nagy része nem ilyen volt. Csak beszélni, nagyobb távolságot vagy akár teljes lezárást eszközölni lehetetlen volt. Mára pedig ez legtöbb helyen már nem kötelező. Hamarabb lesz teljes elfordulás, válás, mint vegetálás éveken át. Lehet ez ellen hadakozni, de talán érdemesebb ezt elfogadni, és megtanulni ezzel együtt élni, vagy dolgozni rajta.

Szinte minden embernek van egy jó nagy puttonya. Kevés gyerek született ugyanis tényleg jól működő, egyensúlyban élő családba. A videókon szereplő családok esetén ez egészen biztos. Nagyon sok helyen bukhat el egy kapcsolat, egy családdá alakulási folyamat. Akkor is, ha csak két szereplő van, ám, ha a család is közbelép negatívan, akkor pláne így alakulhat.

Nem gondolom, hogy ilyen esetekben szégyen lenne külső segítséget hívni a körbe. Legyen az coach, párterápia vagy egyéni önismereti folyamatok. Mert szerintem nagy a tétje, pláne, ha gyereket terveznek ezek az emberek. Ugyanis olyat tudnak adni, amiből kevés jut: időt.

Az ő segítségükkel talán nem lesz idő előtt vége egy amúgy jó potenciált jelentő kapcsolatnak. Vagy, ha ugyan véget ér a dolog, segítenek megelőzni az elkövetkező ugyanilyen problémákat. Mert lesznek. Ez garantált. Ha mindent ugyanúgy csinálunk, mint eddig, milyen változást is várunk?

Ugyanis nagyon gyorsan ki lehet fáradni ebben, egy kezdődő kapcsolatban. Pláne, ha a nő, aki képbe kerül, rendben kezd lenni magával, és felismeri a dinamikát, ami a fiú-anya között van. És sokan menekülünk már az első jeleknél, anélkül, hogy visszanéznénk. Ez saját tapasztalat.

Én ugyanis nem sok esélyt adok már bizonyítani, hogy a velem szemben lévő hímnemű egy Felnőtt férfi vagy egy pelenkás gyerek. Küzdöttem én eleget a másik kettő helyett. Többet nem teszem.

Ha nem ismerik fel, nem tesz a másik két fél is azért, hogy egyensúly legyen, akkor oda én nem tervezek jövőt, családot, gyereket.

Mert látom, mennyi fájdalmat, nélkülözést, elnyomást és betegséget szül annak, aki megtette ezt. És változás, később, a gyerek után drasztikus lépések nélkül nem igazán lesz.

Ellenben válások, veszekedések, kelletlen találkozások, szerepből kitúrások, szomatikus betegségek igen.

Én azt kívánom minden nőnek, hogy legyen érkezése időben észrevenni a jeleket, és az esetleges rossz dinamikát időben rendezni. Így vagy úgy. Azoknak a nőknek pedig, akik a videóban szerepelnek pedig azt, hogy üljenek le egy közös beszélgetésre hárman. És qrva gyorsan változtassanak. És ha nem sikerül, mire kibújna a baba a tényleges harmadik szereplőnek, inkább meneküljenek, ha megtehetik. Inkább egyedül neveljék, mint ilyen felosztásban. Szerintem legalábbis.

Akkor talán meglesz ugyanis az esélye annak, hogy olyan Férfit találnak, aki Felnőttként funkcionál. Olyan Anyával, aki majd egészségesen, szépen tud kapcsolódni, elfogadva, szeretve a fia szerelmét. És ők azok, akiket mi is képesek vagyunk kedvelni, tisztelni, és saját anyánkként szeretni. Mi, olyan nők, akik nem csak elvárunk dolgokat, de teszünk is a fejlődésért.

Néha pont azzal, ha tovább megyünk az első színes, de szagos bombáknál, amit a Mama és a pici fia okoz.

Kommentben ott egy link az első videóhoz.

https://vm.tiktok.com/ZNdUpgJjK/