Vannak dolgok, amiket ki nem állhatok. Idegesítenek. Kellemetlenek. Macerásak.
Ilyen például az állatszőr idehaza.

Attól, hogy az állataim kinti-bentiek, saját döntés alapján, nem jelenti azt, hogy ez nem jár negatív következményekkel, nem kellemetlen néha ennek kézzel fogható, olykor a levegőben is szálló szőrként megnyilvánuló velejárója.

Biztos van olyan otthon, ahol a kutyák-macskák lakásban való jelenléte a takarítás mellett alig észrevehető, mert olyan a bútorzat, az állatok szőre kezelhető, megy a robot porszívó, vagy valamelyik Gazdi, mondjuk a másik Gazdi nyomására egész nap takarít.

Na, bevallom, itt azért hiába takarítok, nincs olyan területe a lakásnak, pedig csak másfél szoba, ahol szőrmentes terület feltételezhető. Legfeljebb, a hány másodperc alatt gyorsul százra az autó kérdése átalakul: hány másodperc alatt lesz újra szőrös a tiszta terület? Arányaiban gyorsabban, akár ha egy Ford Mustang érné el a százat, a betonon. A macska előtt még hagyján.. De mióta ő van, azóta elég egy ölbe ugrás, és a legnagyobb csupaszságnak is vége.

Szóval vannak dolgok, amik engem is baromira idegesítenek, idehaza. A szőr is ilyen néha. Általában elfogadom, tudomásul veszem, feltakarítom, és mivel egyedül vagyok, nem kell a párom esetleges finnyázó grimaszától tartanom.

Ám, mikor a minap a ribizlit szedtem le, majd pucoltam le a szárról, közel kerültem az agyvérzéshez.

Mert még az is szőrös volt! A qrva életbe! Igaz, hogy Api bundája ki van akasztva a fügefára, ami a ribizkék felett van, hogy a madarak vihessék fészekanyagnak.. De azért arra nem gondoltam, hogy visszaköszön majd a vajlingban.

És ahogy szedtem, szemeztem, húztam a hosszú, hullámos szálakat le róla. Minél nedvesebb volt a kezem, annál nehezebben tudtam megszabadulni tőle. Ragadt, lefújni nem lehetett. Mint egy vaksi, emelgettem és nézegettem folyton a kezeimet, nincs-e valahol egy kósza Api szőr lapulva a ráncok között. És egyre idegesebb lettem.

Az Apiszőr amúgy is egy külön fogalom már nem csak az én életemben, hanem mindenkiében, aki velem-hozzám közel került valaha. Nincs az a szöszhenger, porszívó, ami megakadályozná, hogy egy kis hullámos, színátmenetes, cirka 3-13 cm közötti vékony szál el ne bújna valahol. Már ha féltékeny lennék, se keresnék a pasimon hajszálat, mert napi hatszor lenne kihagyó szívverésem:

• Ki az a daierolt qrva? Akinek ombrés a haja?
• A kutyád, bazdmeg, az.
• Tényleg.

Szóval ezt el szokjuk fogadni. Apacsom mellé jár az Apiszőr.

De néha tényleg kiidegel. Ahogy a ribizli szemezés közben is. Nem igaz! Mikor fogy már el végre? Hát még itt is kerülgessem? Ha valaki finnyás ezt látná.. Majd mondaná:

• Undorító! Ezért nem mehet nálam jószág a lakásba! Nem természetes. Kinn a helye! Tőled se fogadnék el semmit, mi van, ha szőr van benne?

Aztán térülök, fordulok, és ránézek a nagy barna Mackómra, aki 11 éve van mellettem, jóban-rosszban, Szolnok megyétől Zaláig rángatva. Mondanám, hogy a világ ártatlansága van benne, de emlékszem azért a korai időkre. Nem volt mindig könnyű vele. De évek óta már csak angyali üzemmódban létezik inkább, gyakorlatilag a hegyen ő is megtalálta a harmóniáját.  

Hol az erkélyen pihen, hol a szobában, egyre öregesebebben, papásabban. Nyünyög, őszül, egyre nehezebben kecmereg fel, néha már megakad a lépcsőn, vagy ki-be kóvályog a lakásban, mintha elfelejtette volna, hogy az előbb jött be. Nem nagyon okoz semmi problémát, csak hogy amerre jár, szőr jelzi az útját.

De azt kívánom, hogy minél később fogyjanak el a szőrök a lakásomban, a kertben, a ruháimon. Mert lehet, hogy szőrt minden nap, végtelen mennyiségben ad, de nem csak ez az egyetlen ajándéka: Van. Apipapaként. Nincs belőle még egy, és sosem lesz több. Mikor az előző szerelem kutyámat elveszítettem, megfogalmazódott bennem a vágy: Szeretném, ha láthatnám megöregedni Apit legalább. Hiszen láttam felnőni babaként. Akkor is csupa szőr volt. Az az édes, felálló kis bolyhos füle, egyem meg! Azóta is az egyik kedvencem rajta ez! Mára a lábai, ha ki is nyírom közüle a pamacsokat, mintha másnapra újra nőnének. Ott akarnak lenni. Csupa puhaság, cukiság. A szőrével olyan, amilyen. Apacsos.

És remélem, sokáig veszekszek még vele, mikor megvárja, míg szerinte nem látom, és megeszi a macska kajáját. S mikor rászólok, olyan cuki papásan sunnya össze magát, és iszkol be a szobába, mintha bizony meg sem történt volna. Vagy, mikor helyfoglalósat játszanak, mikor beengedem őket, öreg rafináltan kerülve meg a kicsit, hogy övé lehessen a fotel. Hogy már nem megyünk nagyon sétálni, csak a ház elé szaglászni. Mert gondol egyet a kanyarban, és ő haza indul, vagy toporzékol, hogy rávegyen minket is. Mert nem akar már nagyokat csavarogni, mozogni. Hadd mehessen ki szaglászni, felmérni, picit élvezhesse a természetet, aztán elég is neki. Jönni akar haza. A nyugalomba, a kis teraszára, és csak úgy élvezni az életet.

Hogy sokat vagyunk együtt, hogy napi sokszor kap simit, lassan számolhatatlan mennyiségben. Tudva, ha hanyatt veti magát, és mutatja szőrmóki pocakját, csirke lábait, Gazdi elolvad, és inkább fél kézzel pötyög, de simit mégiscsak kap.

Szóval ja, idegesít néha a szőre. De összeszorul a szívem arra a gondolatra, mi lesz akkor, ha már csak a szőre lesz velem? Itt-ott fellelve? A lelke-teste nélkül?

És ilyenkor mindig azt kívánom, legyen csak Apiszőr bárhol a lakásban, minden nap friss. Nem számít.. Fontosabb számomra, mint a friss virág a vázában. Mert amíg ez megvan, addig teljes a Családunk.

Mert aki kutyás, az pontosan tudja, mennyi minden van a szőr mögött. Aki meg viszolyog tőle, szíve joga. Neki nincs is helye a lakásomban, a szívemben és Apacsom bundás testének közelében.